Idén lesz tíz éve annak, hogy a finn Rovio Entertainment világhódító útjára indította a magukat csúzliból kilövöldöző dühös madarak véget nem érő háborúját a gonosz zöld malacok ellen. Pár évnek ugyan el kellett telnie, de végül az Angry Birds sem úszta meg, hogy végül 2016-ban játékadaptációként okozzon nekünk néhány igen kellemetlen percet. Jó magamnak volt szerencséje az Angry Birds - A film című a malacok építményeihez hasonlóan gyenge lábakon álló alkotáshoz, így bár, ha nem is hatalmas lelkesedéssel, de érdeklődve vártam, hogy vajon a folytatás képes lesz-e a termékkapcsolás dagonyájából kilépve értékelhető szórakozást nyújtani kicsiknek és az őket kísérő nagyoknak egyaránt.
Nagy meglepetésemre a találóan csak Angry Birds 2 - A film névre keresztelt mozi elődjével ellentétben kevésbé okozott fizikai fájdalmat a másfél órás játékideje alatt, amiben közre játszhatott az is, hogy a második részt az a Thurop Van Orman dirigálta le, akinek olyan legendás Cartoon Network sorozatok megalkotásában volt része, mint a Nyomi szerencsétlen utazásai, vagy éppen a Kalandra fel. A rendező cseréje mellett az írógárdában is történt némi változás, ugyanis a szkriptet ezúttal a Jégkorszak első és harmadik részét körmölő Peter Ackerman vetette papírra, aki valamiért úgy gondolta, mindenki jobban jár azzal, ha meg sem próbál érdemi történetet írni a dühös madarak köré.
Mert bizony az Angry Birds 2-nek nincsen igazán érdemi története. Az alapfelállást körülbelül annyival lehetne körülírni, hogy a főszereplő trió, vagyis Piros, Bomba, és Chuck továbbra is folytatja a harcot Leonarddal és malacseregeivel, míg nem egy olyan fenyegetés üti fel a fejét a jégmániás Zéta személyében, aki ellen külön-külön kevesek lennének. Az indok tehát adott az összeborulásra, hogy aztán indulhasson a James Bond filmeket parodizálni kívánó hadművelet, amit inkább lehet egyfajta kellemetlenül elnyújtott gegparádénak nevezni, mintsem valódi konfliktusnak. Természetesen azért előfordult, hogy helyenként én is nevettem egy-egy poén láttán, viszont ennek ellenére az alkotóknak nem igazán volt érzékük ahhoz, hogy megfelelő mértékben adagolják őket. Így a film közepe felé már komolyan feszengve éreztem magam amiatt, hogy három perc alatt már minimum a nyolcadik humorbonbont akarják leszuszakolni a torkomon.
A reménytelennek tűnő humor-cunamin a nem létező karakterek és azok érdemi motivációinak hiánya sem segített, amelyre még sikeresen rátett egy lapáttal egy teljesen felesleges történetszál behozatala is, melynek az égvilágon semmi más feladata nem volt, minthogy újabb poénok bedobálásával némileg elnyújtsa az amúgy sem túl vaskos játékidőt. Ennek ellenére ismét dicséret illeti meg a Sony animátorait, ugyanis az animáció az első felvonáshoz hasonlóan remekül muzsikál, így igazán nagy kár, hogy azt ezúttal sem sikerült érdemi tartalommal, ne adj' isten némileg értelmesebb poénokkal megtölteni. Mégis az Angry Birds 2 legnagyobb problémája leginkább abban keresendő, hogy annak ellenére, hogy jól láthatóan igyekszik eltávolodni az alapját képező játéktól, végül mégsem képes megtalálni a saját hangját, így az egész továbbra sem lesz több egy végső soron szép, de legbelül teljesen üres terméknél. Ami a kicsiknek ugyan okozhat néhány kellemes percet, ám erősen kételkedem benne, hogy a felnőtt nézők többsége valóban megússza majd fizikai fájdalom nélkül.