Igazán nagylelkű kifejezés Mattson Tomlin disztópiájára az időpazarlás szó, ami legfeljebb a házimunkához szükséges alapzajnak felelhet meg. Ötlettel, logikátlan és egészében felesleges, és nem tudni, ki gondolhatta, hogy erre az embereknek szüksége van.

Nem sok jóra számítottam a Project Power: A por ereje után Tomlintól, de legalább egy tisztes középszerre igen. Ha egyszerű iparosmunkaként megállná a helyét, megértőbb lennék, hogy egy nem túl releváns, de nézhető limonádét rendezett. Ehelyett szó szerint a káosz közepébe csöppenünk, ami közel sem a cselekmény jellemzője, és nem oldódik fel számtalan gordiuszi csomó később sem.

A kritika spoilereket tartalmazhat, de ennek a filmnek úgyis mindegy. 

A főiskolás Georgia (Chloe Grace Moretz) gyermeket vár - ami számára cseppet sem szívderítő - barátjától, Samtől, akivel érezhetően nem tervezett hosszú távra, vagy legalábbis egy életre semmiképp. Még aznap, mikor kiderült a nem várt terhesség, megtörténik "A villanás", vagyis az addig szolgaként robotoló androidok fellázadnak és halomra gyilkolják az embereket. G és Sam az erdőbe menekülnek, hogy túléljenek, és a lány megszülhesse a gyermeküket.

Chloe Grace Moretz a terhes nők legrosszabb sztereotípiája (a rá nehezedő stressz mellett is), ami nem az ő, hanem a karakterrajz hibája, párja, Algee Smith pedig illusztráció a szótárban a friendzone fogalma mellett: hiába a közös gyerekük, képtelen egyenlő partner lenni, holott a lelkét kiteszi, mégis mindennek mindig ő issza meg a levét. Moretz hisztis figurája az ok, amiért a férfiak szeméről felszáll a rózsaszín köd, még ha az anyai ösztönei a helyén is vannak. Szóval van egy főhősnő, akit igen nehéz kedvelni, és van egy naiv, de elhivatott, szinte már irreálisan kedves és odaadó srác, akik próbálnak Bostonba jutni, mielőtt megérkezik a gyermek. Persze az androidok mindenhol lesben állnak, de hogy miért, azt nem tudjuk meg, csak a szokásos világuralmi hatalmi játszma, ami se nem érdekes, se nem elég motiváció. Lerágott csont az elszabadult mesterséges intelligenciák témájában, aminek a háttértörténete nincs kidolgozva (nagyjából az a lényeg, hogy az emberiség gyengesége az, ami az androidok előnye: az érzelemmentesség), ezért a kliséknek is csak skiccének tekinthető.

Elgondolkodtatott és elszomorított a megoldás, miszerint egy apokalipszis megint csak megosztaná az embereket, nem összekovácsolná, de talán így is ez volt a legreálisabb tézise a filmnek (bár lehet, csak a való világ jelenlegi helyzete mondatja ezt velem). Ezen felül további kérdések is megfogalmazódtak bennem, de azok már kevéssé filozofikusak, mint inkább dühös kitörések. Miért csak Amerikában támadnak a robotok? Útjuk közben Georgia találkozik egy titokzatos idegennel, aki a megsegítésére törekszik, de persze mégsem az, akinek mondja magát. Hogyan jutott át Arthur a szigorú ellenőrzéseken, mikor mindenkit tesztelnek és fémdetektorral átvizsgálnak? Ha a férfi által kidolgozott álcázó berendezés hasztalan volt az androidok ellen, miért nem támadták meg Georgiát? (Az álcázó mellény kialakítását látva mondjuk eleve adott a kérdés, hogy ez ki szerint lehet valid egy támadás során.) És ki végső soron Arthur?

És itt még nincs vége a megmagyarázatlan dolgoknak: az akciójelenetek már-már a mulatságos szintet ütik meg. Egyszerre érzek fájdalmat és tör fel belőlem a nevetés, mikor Moretz friss császármetszéssel akrobatikázik egy gyerekkel a kezében, és iktat ki - isten tudja, hogy - egy bázisnyi robotot. Merthogy ez sincs megmutatva. Mi lett a sorsa a bostoni androidoknak? Vagy fordítsuk meg és térjen vissza a kérdés: hogyan győzött le egy MI egy egész, felkészült erődöt? Akiket aztán egy újonnan műtött, huszonéves lány pikk-pakk kitakarít, miután átjutott egy sötétben, mondhatni vaktában történő lövöldözésen sértetlenül. Tolókocsiban.

Megrendítő a tudat, hogy az embernek választania kell a gyermeke jobb jövőjének érdekében, és fel kell áldoznia a vér szerinti család ideáját azért, hogy egyáltalán életben maradhasson. Mindez viszont az előzmények fényében annyira súlytalan, hogy egy nagyon rossz paródia nagyon rossz hangnemváltásának tűnik. Főleg, hogy a készítők látszólag teljesen komolyan vették ezt a filmet.

A háború kitörésének hat hónapja alatt fiatal felnőtt főszereplőink megtanultak megagyalni katonákat, androidokat kiiktatni pisztollyal egy száguldó motorról, és kontrollálni az összehúzódási fájdalmakat, mert azok csak akkor jönnek, ha kicsi a baj, ha igazán sorsfordító konfliktus lehetne, valahogy csak-csak visszafogja magát az ember. Valószínűtlen helyzetek, összecsapott karakterek, tökéletlen forgatókönyv, felszínes és slendrián munka: ez az Anya kontra androidok.