A Puliwood szerkesztősége már többször is hangoztatta, hogy 2020, ha más fronton nem is, de horrorok terén igen erős alkotásokkal kopogtatott be a nézők ajtaján. Év vége felé pedig egy újabb, ha nem is remekművel, de mindenképp kellemes szórakoztatást ígérő darabbal bővült a paletta. A legmeghökkentőbb viszont az, hogy ezt a meglepetést egy karácsonyi filmekre specializálódott rendezőtől kaptuk meg.

Ha rákeresünk Justin G. Dyck nevére az IMDb-n, azonnal szembeötlő lesz, hogy a 34 - főleg tévé - filmet számláló direktori életműből legalább a felének a címében benne lesz a Christmas vagy a Holiday angol szavak, de más félreérthető címekről is hamar kiderül, hogy szintén családi filmekről van szó. Ilyen háttérrel nem számítana senki se arra, hogy egy tisztességes horrorral debütáljon a rendező, ám mégis sikerült megugrania a lécet a nézők legnagyobb örömére.

Bár az eddigi életműje nem erről tanúskodik, Dyck valószínűleg nem egy horrort láthatott már, így tisztában volt a zsáner által agyonhasznált klisék és alapötletek táborával. Maga a felütés is még afelé orientálja a nézőt, hogy itt egy újabb sátánista szektatagokról szóló film, amiben majd jól megkínozzák a foglyokat, és egy gore-fesztivált kapunk a végére. Tévedés.

Ugyanis a megannyi történetből ismert mindentudó sátánisták helyett egy megrendült nagyszülő párost kapunk "antagonistákként", akik azért rabolnak el egy várandós hölgyet, hogy egy ősi könyv által a még meg nem született gyerekbe ültethessék elveszített unokájuk lelkét. Hogy ez a látszólag szeretetből fakadó hiánypótlás mennyire hatalmazhat fel akárkit is arra, hogy embereket raboljon el, az nemcsak a nézőt, hanem magukat a nagyszülőket is kétségek közé helyezi.

A nagypapát az a Julian Richings alakítja, aki annak idején az Odaát Halálaként vésette be magát minden rajongó emlékezetébe, és itt sem érheti panasz a munkáját. A párját Sheila McCarthy kelti életre, aki az Esernyő Akadémia követői számára lesz ismerős. A kettejük közötti kémia szinte a legelső jelenettől kezdve működik, és hitelesen adják el a szeretetből még az ördöggel is szövetkezni vágyó nagyszülők történetét.

Miközben igyekeznek minden adandó alkalommal az elrabolt Shannont (Konstantina Mantelos) meggyőzni a jóságukról és az unokájukkal szembeni szeretetükről, ezáltal pedig önmaguknak is bűnbocsánatot nyerni, elkezdenek szaporodni a baljós jelek a ház körül. Biztosan a megfelelő varázslatot alkalmazták a könyvből? Sátánisták létére élvezhetik-e bálványuk védelmét, vagy netán ők is ugyanolyan áldozatokká válhatnak, mint a kikötözött foglyuk?

Naivitásuk és tudatlanságuk párosáról apránként hull le a lepel a cselekmény előrehaladtával, ami végül egy parodisztikus elemekkel felvértezett horrort eredményez. A film végére Dyck teljesen feje tetejére állítja a hasonló tematikájú alkotásokból megismert sátánista kultuszt, ami egy "én megmondtam" kijelentéssel együtt járó mosolyt is csalhat a néző arcára, mielőtt a történet befejezésre kerülne.

Dyck horrorja "elsőfilmeshez" képest szokatlanul bátor, a megismert toposzokkal szembemenő megoldásokkal operál, amihez sikerült remek fő- és mellékszereplőket is találnia, akik eléggé autentikusan néznek ki az Anything for Jackson közegéhez. Az ijesztgetések és azok forrásai is egyediek, és bizonyára a fogselymet is másképp fogjuk használni a film megtekintése után.