Gore Verbinski kétségtelenül a modernkori mesélők egyik fenegyereke, aki szépen végig járta a ranglétrát, amit nem feltétlenül szoktunk kinézni a speciális effektusok világából érkező direktorokból, mivel rendre el is buknak. Ő valahogy mégis képes megragadni az ember figyelmét, legyen akár szó Tom és Jerry hagyományait idéző családi vígjátékról (Egértanya), romantikus moziról (A mexikói), nagyszabású kalandfilmről (A Karib-tenger kalózai trilógia), vagy animációs westernről (Rango). Utóbbi élőszereplős verziójával, a méltatlanul alábecsült A magányos lovas képében élete első anyagi és kritikai bukását is kénytelen volt elviselni, így négy év kihagyás után visszatért A kör által kitaposott misztikus thrillerhez, még ha egészségtelen módon túl is tolta.
Pedig a rendező most is hozta azokat az elemeket, amelyek alapvetően átitatják az életművét: a múlt terhelt árnyai a főhős lelkén, a klasszikus rémmesék megidézése, erőteljes vizualitás. Ráadásul a forgatókönyvírásba is belekóstoló Verbinski, Justin Haythe-tel (A magányos lovas, A szabadság útjai) közösen szépen lerója tiszteletét Alfred Hitchcock thrillerei (pl. a gipszhez kötött főhős James Stewartot juttathatja eszünkbe a Hátsó ablakból), de Roman Polanski életművére és David Cronenberg testhorrorjaira is rendre utalgat. A film egyetlen érdemi - és ezzel együtt legfőbb - problémája, hogy a sztorija annyira egyszerű és régi vágású (amellyel pont a horror legnagyobb klasszikusaiból szemezget), hogy a 2 és fél órás játékidő irgalmatlanul hosszú, pláne annak fényében, hogy 1 órával a finálé előtt már látni lehet a csavarokat. Így hiába hömpölyög szimpatikusan lassan a cselekmény a végére rendre unalomba fullad.
DE - és nagyon kell ide az a de - valahogy képtelenség érdemben haragudni erre a mély főhajtásra, még ha Verbinskiék lényegesen többet is markolnak annál, mint amennyit megtudnának tartani. Az egészség ellenszeréből is maximálisan kitűnik, hogy Verbinski igazi, nagybetűs MESÉLŐ, amilyen ritkán akad manapság. Az atmoszféra kifogástalan, a feszültség kézzel fogható, a fényképezés pedig az egyik legszebb, amit az utóbbi időben láthattunk, hála Bojan Bazellinek, aki már A körhöz és A magányos lovashoz felejthetetlen képeket alkotott.
A rendező mindig is értően bánt a színészeivel - feltéve, ha azok megfelelő kvalitásokkal rendelkeztek (ezúton kérnék elnézést a feloszlott Orlando Bloom Rajongói Kör tagjaitól) - Dane DeHaan pedig igazi antihősként brillírozza végig a filmet. Ez a vipera és Leonardo Di Caprio keresztezéséből létrejött, zavarba ejtően rikító szemű srác úgy éri el, hogy drukkoljunk neki (vagy hogy jöjjön rá végre a nyilvánvalóra), hogy közben egy igazi arrogáns, törtető szemétládát kell rokonszenvessé tennie. Emlékezetünkben azonban mégsem ő - vagy az ígéretes Mia Goth - hanem az intézet vezetőjeként brillírozó, egyszerre simulékonyan megnyerő és visszataszitó Jason Isaacs marad meg, akinek ilyen performansz után kijárna egy James Bond-gonosz szerep.
Szimpatikusan ambiciózus tehát Verbinski rémtörténete, azonban ezek egy részébe látványosan belebukik, minek után a rendező - M. Night Shyamalanhoz hasonlóan - a kelleténél jobban beleszeretett a saját alapanyagába. Viszont a történetnek megannyi vetülete és értelmezési lehetősége van, amennyiben hajlandóak vagyunk elmerülni a részletekben. Nem reformálja meg a zsánert, de jóleső elixír a jelenlegi horror palettán, amelynél rosszabbal sose legyen dolgunk.