Wes Anderson mindig is csodabogárnak számított Hollywoodban, akinek stílusától könnyű kiakadni, ám ugyanennyire egyszerűen be is tud szippantani. Művei mindig hasonlítanak, ugyanakkor merőben eltérőek, az azonban biztos, hogy egy képkocka, legrosszabb esetben jelenet alapján fel lehet ismeri a rendező kézjegyeit. Legutóbbi alkotása, a Francia kiadás nem aratott osztatlan sikert, még a rajongóit is megosztotta túlzott érzelemmentességével és stilizáltságával. Én személy szerint nagyon szerettem, így hasonló színvonalban reménykedtem az Asteroid City esetében is.
Egy tévéműsort látunk, melyben egy színdarabot adnak, ami egy 50-es évekbeli sivatagi kisvárosban játszódik. Néhány rendkívül tehetséges fiatal és a családjuk gyűlik össze egy ösztöndíj reményében, majd az események nem várt fordulatot vesznek.
A Francia kiadásban kvázi egy újságot olvashattunk el filmre átültetve, míg jelen esetben egy tévéjátékot, színdarabot látunk. Anderson tehát eléggé rákapott a meta vonalra, ami mindenképp jó ómennek bizonyult, de az Asteroid City közel sem adja ennyire könnyen magát.
Rögtön leszűrhető, hogy a korábban taglalt kimért ridegség és érzelemnélküliség újfent visszaköszön. Az események folyamatosan pörögnek, Bryan Cranston narrátora igyekszik némi keretet adni a látottaknak, tudatosítva bennünk, hogy a cselekmény nem a valóság, csak egy írói fantazmagória. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi és milyen figurák bukkannak fel a sivatagi helyszínen, így tényleges főszereplő sincs. Akiket mégis ki lehet emelni, az a háborús fotós, Augie (Jason Schwartzman) és a színésznő-díva, Midge (Scarlett Johansson). Kettejük kapcsolata, beszélgetései a film csúcspontja, egy komplett spin-offot lehetne rájuk építeni. Hasonlóan távolságtartóak, mint a mű, amiben szerepelnek, de finom közeledésük ad egyfajta kapaszkodót ebben a patikamérlegen kiszámolt, kaotikus világban.
Az Asteroid City kettőssége abban bújik meg, hogy egy nagyon is érzelmes témáról beszél, mégis minden erejével azon van, hogy elvonja róla a figyelmünk. Ez a dolog nem más, mint a gyász, ugyanis Augie felesége nemrégiben hunyt el. Anderson kismillió mellékszálat behoz, egy űrlénytől kezdve, a csodagyerekeken át, kiszakadva a valóságba, mely ekkorra szintén illúziónak érződik. Valahol igaza van, elvégre ha az ember gyászol, szeretné ha minél gyorsabban tovaszállna a kín, mert az élet megy tovább. Viszont mindez filmre átültetve, ennyire robotikusan kontrollálva nem biztos, hogy eléri a célját. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szórakoztatott, mert a groteszk humor, a frappáns dialógusok és az elrejtett gondolatcsírák mind megvannak, ám hiányzik valami ahhoz, hogy ez a kozmikus massza valami igazán különleges, konzisztens alakot öltsön.
Megszokhattuk, hogy a rendező filmjei csordultig vannak világsztárokkal és ez most sincs másképp. Nem vállalkozom arra, hogy mindenkit felsorolok, s tény, hogy jó látni ezeket a nagy neveket, de lehet jobban állt volna az összképnek, ha ezúttal kevesebben vannak, de karaktereik nagyobb fókuszt kapnak.
Biztos vagyok benne, hogy a Francia kiadásnál is megosztóbb lesz Anderson új alkotása. Furcsa, már-már bizarr szerzet, melyben fellelhetőek azok az elemek, amik a direktor filmjeinek sajátosságai. Megvan a játékossága, végig körbelengi a kettősség és minden mozzanata precízen ki van számolva. Olyan témákat hoz fel, mint az említett gyász, a szerelem, a helyünk az univerzumban, de végső soron saját magunkat és sokszínűségünket látjuk megelevenedni. Mindezt úgy, hogy egyszerre szól mindenről és semmiről az Asteroid City. Azt, hogy melyik véglet áll hozzánk közelebb, már embere válogatja.
