Atlas Shepherd (Jennifer Lopez) nem igazán híve a mesterséges intelligenciának. Ennek ellenére az egyik legjobb elemzőként tartják őt számon egy olyan területen, ahol az AI szerves részét képezi a mindennapoknak (ahogyan egyébként a filmből kiderül: a hétköznapokban is teljes természetességgel üti fel a fejét).
Amikor egy fejlettebb mesterséges intelligenciával "megáldott" gép, Harlan (Simu Liu) rebellissé válik és elkezd veszélyt jelenteni az emberiségre, a nő - némi személyes motivációtól megtáltosodva - élete fő küldetéseként tűzi ki, hogy elkapja őt. Ha addig él is.
Atlas természetesen amellett, hogy bizalmatlannak tetszik a mesterséges intelligenciával szemben, alapvető problémával küzd az embertársaival való kapcsolatokban is. Ellenséges és cinikus mindenkivel, aki él és mozog, nem szeret csapatban dolgozni, de természetesen a forgatókönyv által szolgáltatott cselekmény olyan helyzetbe sodorja őt, ahol mindezt meg kell tanulnia kezelni és felül kell tudnia kerekedni minden ellenérzésén. Miután egy félresikerült akciót követően összes csapattársa meghal (ő hiába figyelmeztette őket, hogy nem jó ötlet), ő maga egy robot belsejében reked, ahol Smith-szel, a folyamatosan adoptálódó AI-jal kell együttműködnie ahhoz, hogy élve kijusson ebből a szituációból.
Az Atlas legtöbb elemét láthattuk már valahol: a főhősnő, aki ellenszenvet táplál a gépek iránt (Én, a robot), a főhősnő, akinek minden figyelmeztetése ellenére a többiek hülyeséget csinálnak és végül neki kell kézbe vennie az irányítást (Aliens), de a legvégén, egy bődületesen buta jelenetben még a Terminátor 2 hatását is megfigyelhetjük. Brad Peyton azonban nincs olyan jó rendező, mint mondjuk Alex Proyas, vagy James Cameron. A Netflix sem feltétlen arról híres, hogy igazán egyedi és izgalmas tartalmat gyárt (nyilván sok gyöngyszem van, de rengeteg vész el az algoritmusok közepette). Jennifer Lopez jelenléte pedig nem feltétlen garancia arra, hogy valami minőségi lesz. Van, hogy az ő alakítását tudjuk kiemelni egy jobb esetben középszerű filmben (lásd: The Mother), de van, hogy az ő egója az, ami nézhetetlenné teszi a végeredményt (lásd: This Is Me...Now: A Love Story). Nyilván van olyan, amikor ő is és a körülötte lévő film is remek (Mint a kámfor, Hustlers), de a fenti ábrán is megfigyelhető, hogy ez nem minden esetben történhet meg. Az Atlas esetében a film egyértelműen nem sikerült, ő maga pedig vért izzadva küzd azért, hogy kisajtoljon magából egy olyan játékot, amihez nem ad megfelelő platformot a forgatókönyv és a rendezés.
Több alapvető problémája van az Atlasnak, de az egyik legfőbb és legkomolyabb az az, hogy teljes érdektelenségbe fullad. Hiába adott az aktualitást élvező téma (AI), hiába van egy teljesen vállalható koncepció (a hősnek meg kell tanulnia együttműködnie valamivel, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozik), semmi érdemlegeset nem tud felmutatni a puszta ötleteken kívül. Atlas karaktere csak felszínileg érdekes, de róla semmi izgalmassal nem szolgál a film (mire jön a film utolsó harmadában a nagy vallomása, már mindenhez késő), Lopez pedig hiába tud kompetens színésznő lenni, ha nem adnak neki sok mindent, amivel dolgozhatna.
Nem túl hálásak a mellékszereplők sem, pedig olyan karakteres színészeket láthatunk, mint Sterling K. Brown, vagy Mark Strong. Előbbi jelenlétének szerettek volna érzelmi súlypontot adni, amit a fináléban szándékoztak kikerekíteni - de csak egy Aliens-beli Hicks-utánzat marad minden érdemi, főhőssel való kémiát nélkülözve. A Smith-szel töltött idő, ami a film fő gerincét és érzelmi vonalát lett volna hivatott szállítani, unalmas és derivatív, lélektelen nyűglődésnek hat csupán.
Mindezekkel együtt talán még szórakoztató is lehetett volna az Atlas, legalább egy B-filmes szinten mozogva. Az, hogy erre az utolsó, maradék esélyét is elvették, leginkább ott keresendő, hogy még külsőségekben is egy lusta és otromba film lett. A képi világ nemes egyszerűséggel csúnya, ebbe pedig az akciójelenetek is beletartoznak, amelyek úgy néznek ki, mintha egy harmadrangú videojáték átkötő kisfilmjei lennének. Műanyagszagú, ordenáré gagyizda ez, amit képernyőre lapátoltak olyan dialógusokkal, amiket maximum a Chat GPT irigyelhetne meg.
Egyedül a fináléban látható akciójelenetben éreztem azt, hogy valamit megvillantott Peyton, de ott sem azért, mert hirtelen minőségi változást mutatott volna a rendezésben. Hanem mert a két gép küzdelme a lángokkal övezett bolygón már-már bájosan butának hatott. Ezen a ponton éreztem azt, hogy Simu Liu-t hagyni kellett volna, hadd élje meg rendesen a világuralomra törő gonosztevő szerepét, mert láthatóan teljesen alulhasználták őt az alkotók. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy minden fröccsöntött látványeleme ellenére is, ha mindvégig felvállalta volna trash-mivoltát a film és nem próbált volna nagyobb babérokra törni sikertelenül az egyhelyszínes drámájával, akkor talán élvezetesebb lett volna a végeredmény. Így viszont nehezen lehet védeni az Atlas-t.
Lopez előtt viszont végül csak emelném a kalapom: utolsó nagy, drámai jelenete minden ízében kimeríti a kínosság fogalmát. Az, hogy ezt bevállalta, az, ahogyan azt előadta, nos, ahhoz kellett lélekjelenlét. Csak remélni tudom, hogy legközelebb jobban megválasztja, milyen szerepet vállal el.
