Az éhezők viadala – Kritika

|

Huszonnégy játékos, de a végén csak egy maradhat, mert itt a nagybetűs LÉT a tét. Nem, ez nem egy újabb hazai valóságshow beharangozója, habár az elv ugyanaz.

Azt viszont le kell szögezni, hogy ettől Az éhezők viadala egy igenis JÓ film, ami – hogy a külföldi sajtóorgánumokat idézzem – megérdemli, hogy franchise váljon belőle. De sok más filmszériához hasonlóan még némileg keresi az útját, a hozzá illő, filmnyelvi eszközöket, amit megnehezít adaptáció mivolta, és ebből fakadóan rajongóinak és a közönségnek való egyazon idejű megfelelése. A rendező Gary Ross – akinek a zseniális Pleasentville-t, és a némileg Oscar-hajhász Vágtát köszönhetjük – azonban biztos kézzel dirigálta le az első felvonást, és csak néha remegett meg a keze, akkor viszont szó szerint.

De haladjunk szépen sorjában. A film két részre osztható: a társadalomkritikusabb első részre, valamint a címbeli viadalra szorítkozó másodikra. A legtöbben az első felét tartják a jobbnak, míg a másodikat a gyengébbnek, én azonban nem tartozom közéjük. Kétségtelenül ügyes gondolatokat fogalmaz meg a történet a piperkőc tizenharmadik körzet lakóiról, amiben valahol rá lehet ismerni a mai médiafogyasztó társadalmunkra. Mégis az egészet valahogy legalább olyan álságosnak találtam, mint – az egyébként zseniálisan brillírozó – Stanley Tucci figurájában testet öltött társadalmat. Mert akármennyire is tetszetős az alapötlet, nehezemre esik elhinni egy olyan utópiát, ahol az ilyen mészárszékek ellen senki nem lázad fel, miközben manapság már az állatoknak is kirendelt ügyvédeik vannak (már ahol). Ellenben a viadal végig izgalmas volt, néha pedig megható, amit csak a már emlegetett kamerarángatás vág sokszor teljesen tönkre. A jó operatőri munka pedig egy ilyen franchisenál elengedhetetlen, a Ross keze alá dolgozó Tom Stern azonban kettős munkát végzett. Mert abból a kevés csörtéből keveset látunk – nyilván így akarták kijátszani a korhatárbizottságot – és kevés, a nagy totál, ami egy ilyen fantázia világnál szükségszerű, így viszont Panem látványa nem egyszer egy tv-film szintjére redukálódik. Viszont a Katniss mérgezéses látomásának megvalósítása parádésan ügyesre sikerült.
Hunger Games 01
Amit azonban nem lehet elvitatni a filmtől, azok a színészek és az atmoszféra. Utóbbi megteremtése még a fent felsorolt negatívumok ellenére is magával ragadó és feszültséggel teli, ezzel pedig végig izgalomban tartja a nézőt. Persze ehhez kellenek a minőségi színészek. A főszereplő Jennifer Lawrence ismét bizonyítja tehetségét, végig szimpatikus jelenség, és nem kérjük rajta számon a karakter szürkeségét (azt meg pláne nem, hogy egy éhezőhöz képest nem elég khmm… karcsú), Josh Hutcherson lassú víz, partot mos elvet alapon pedig egyre kiforrottabb lesz az évek alatt (messze van már az a Zathura), de még közel sem kiváló. A prímet azonban – a Harry Potter filmekhez hasonlóan – itt is a mellékszerepekben tengődő veteránok jelentik. A már említett Tuccin kívül Woody Harelson kisujjból rázza ki Haymitch lecsúszott figuráját, Donald Sutherland monológjai is megérnek egy misét, és az Amerikai szépség óta eltűnt Wes Bantleyt is jó volt végre valami értékelhetőben látni, nagy kár, hogy nem jutottak több játékidőhöz.
A szériát, és az azt követő hisztériát leginkább az Alkonyathoz hasonlítják egyesek, de azt leszámítva, hogy itt is van egy – közel sem olyan nyáltengerben úszó, és alig hangsúlyozott – szerelmi szál, minőségben inkább a már emlegetett Harry Potterhez van közelebb. Azt pedig mindenki döntse el maga, hogy ez megfekszi e a gyomrát, vagy sem.   https://www.youtube.com/watch?v=39IyeJDTyHc

Oldalak: 1 2

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.