Az elveszett város nem árult zsákbamacskát. A kedvcsinálók alapján borítékolható volt, hogy egy elsősorban a poénokra koncentráló, félig kaland, félig romantikus vígjáték lesz és nem is lett másképp. Teljesen generikus, lazítós limonádénak tűnt, melyet egyetlen dologra húztak fel: a sztárokra. A kérdés csak annyi, hogy néhány húzónév képes-e életet lehelni egy alapvetően nem túl egyedi koncepcióba?
Loretta (Sandra Bullock) romantikus regényeket ír, de borzasztóan unja már, ráadásul amióta férje elhunyt, a kreativitása sem a régi. A könyvek ennek ellenére sikeresek, noha ez főleg a borítón pózoló modellnek s egyben férfi főhősnek, Alannek (Channing Tatum) köszönhető. Amikor a nőt elrabolják, a fickó eltervezi, hogy méltó lesz fikciós alteregójához és mentőakcióra indul a dzsungelbe.
Aaron és Adam Nee nem a legtapasztaltabb rendezők, eddig két kisebb nagyjátékfilmet készítettek, de egyértelműen Az elveszett város az ő ugródeszkájuk. Hogy jó választásnak bizonyultak-e a feladatra, az jó kérdés, mindenesetre tény, hogy végezhettek volna tisztességesebb munkát. Nem akarnám egyből rájuk húzni a vizes lepedőt, sokkal inkább a forgatókönyv a ludas, melyet rajtuk kívül még két ember írt. Talán emiatt volt olyan érzésem, hogy egy kissé identitászavaros bugyutaságot nézek, de haladjunk sorjában.
Az első harmad korrekt, Loretta életunt mindennapjait követjük, melyet a könyvturné és Alan magánszáma bolygat meg. Majd érkezik a rablás és a mentőakció, ám ez még mindig csak az első fele a cselekménynek. A tempó remek és a film hozza, amit kell. Ezt követően egy menekülős, kincskeresős stílusra váltunk, ahol a két, teljesen különböző jellem szépen lassan egymásba habarodik. Ezzel sem lenne gond, csak a rendezőpáros valahogy nem képes úgy használni a zsánersablonokat, hogy azok ütőképes egésszé formálódjanak. Kalandfilmnek túl sekélyes, romantikusnak elcsépelt, vígjátéknak fárasztó.
Nem kérdés, hogy a helyén kell kezelni egy ilyen alkotást és egy másodpercre sem szabad komolyan venni, pont ezért vette ki magát furcsán, amikor szerelemről és emberismeretről tartanak kiselőadást, amikor néhány másodperce még nagyban robbantak a humorbombák. Azok a humorbombák, melyek az esetek többségében sajnos besülnek. A helyzetkomikumok, beszólások jobbára arra épülnek, hogy valaki értetlen és 10-15 mondaton keresztül magyarázni kell neki valamit. Ez az első alkalommal vicces is lehet, de sokadjára már semmi mókás nincs benne. A zárás hirtelen érkezik, mégis kilométerekről kiszúrható, hogy mi lesz a vége, itt sem próbáltak meg semmiféle újdonsággal szolgálni.
Térjünk ki a már említett sztárparádéra, hátha ők mentik a menthetőt. Nos, valóban, de csak részben. Sandra Bullock nem a szívem csücske és itt bizonyítja is, hogy miért. A karaktere sem túl szimpatikus, mindemellett alibi alakítást nyújt, melyen nem segít a sokszor fájdalmasan szembetűnő botox. Channing Tatum még mindig vicces, noha nem először hozza ugyanazt a figurát, így már nem hat olyan frissnek, mint néhány éve. Daniel Radcliffe jó gonosz, neki nagyobb teret is engedhettek volna, hogy kibontakozzon. Brad Pittről fogalmam sincs, hogy mit keres itt (egyébként de, Bullock győzte meg, hogy bukkanjon fel), mindenesetre minden jelenetében jó volt látni és újfent bizonyítja, hogy a humorral sem áll hadilábon.
Biztos vagyok benne, hogy Az elveszett városnak meglesz a maga célközönsége. Akinek tetszett a Dzsungeltúra vagy egy kissé lebutított A smaragd románcára vágyik, ezt is élvezni fogja, de sajnos nekem nem tudta maradéktalanul teljesíteni a célját, a szórakoztatást. Nincs meg az összhang a műfajok közt, sokkal többször akar vicces lenni, mint ahányszor valójában az és végtére is csak egy roppant felejthető tucatmozi, mely a nagy nevei nélkül olyan elveszett lenne, mint a címben szereplő város.
