Igazán jó, családi kalandfilmből sosem elég, és bár az előzetes alapján sem hittem, hogy a Dzsungeltúra tölti be a műfaji űrt, egy pörgős, jópofa történetre mindig vevő vagyok, még ha a sztori egyszerű is, mint a faék. Emily Blunt és Dwayne "The Rock" Johnson filmje viszont nem csak sablonos, hanem helyenként kínos is, amit néhány ötletes megoldás sem feledtet.
Dr. Lily Houghton (Emily Blunt) és öccse, MacGregor (Jack Whitehall) egy öreg fa legendája után erednek, mely szerint annak szirmai gyógyírt jelentenek minden bajra. A fa hatalmas ereje eldönthetné az I. világháború kimenetelét, ezért a testvérpárnak nemcsak az Amazonas dzsungelében leselkedő veszélyekkel kell megküzdenie, hanem jó pár vetélytárssal is. Hajóskapitányuk, Frank Wolff (Dwayne Johnson) persze nem puszta szívjóságból vállalja, hogy elkíséri őket a kockázatos utazásra.
Azt hiszem, nem sok újdonságot mondok azzal, hogy nem a film befejezése az érdekes, hanem az addig vezető út, hiszen a kimenetel könnyen kitalálható. Csakhogy a Jumanji, Az elveszett ereklyék fosztogatói és az Indiana Jones szerelemgyereke nem tartogat sok meglepetést. A szabályos időközönként következő legyőzendő akadályok közt kevés az igazán kreatív ötlet, szokásosan bennszülött törzsekkel és vízesésekkel azonosítják a térséget, és egyik "quest" sem igazán nagyszabású vagy maradandó, ami a látványt vagy akár a koreográfiákat illeti. A CGI leopárdnál pedig csak Johnson figurájának szóviccei voltak rosszabbak.
Felüdülést azok a pillanatok jelentenek, ahol a film kifigurázza a műfaji paneleket, például hogy a főhősöknek sem sikerül minden, nagyokat esnek és nem érnek át a túloldalra. Ezeket azonban nagyrészt az előzetesben lelőtték, valamint minden ilyen fordulatra jut egy banális, meseszerű véletlen, amik szánalmasan megúszós formulákat eredményeznek. Emily Blunt mindig makulátlan külseje elég hihetetlen, és játékában nem sokban különbözik a nemrég alakított varázsdadától, míg Dwayne Johnson színészi tehetségét kár is lenne firtatni, egyetlen előnye, hogy tisztában van a képességeivel. Előbbi karaktere nem halad sehová az Amazonason kívül, és a kapitány és MacGregor jelleme is csak araszolva fejlődik.
A filmet egyébként a Disney Jungle Cruise kalandparkja inspirálta (amelyről a legnagyobb videómegosztó oldalon találhatóak felvételek, és a túravezetőket látva nem nehéz párhuzamot vonni köztük és Johnson karaktere között), ezért bizonyos dolgokat kár felróni, hiszen a gyerekek voltak az elsődleges célközönség. Ennek ellenére nem baj, ha az őket kísérő felnőttek sem unják magukat, és ehhez nem elég egy túlontúl hosszúra nyújtott, inkább kellemetlen, mint humoros, burkoltan szexuális tartalmú beszélgetés, amit a kisebbek úgysem értenek, az idősebb korosztály pedig büszkének érezheti magát, amiért felismerte az áthallást.
De hogy ne csak a rosszat emeljem ki, a táj csodásan lett megalkotva, és a történet mítoszokkal és átkokkal átszőtt természetfeletti mivolta egészen érdekes, még ha Edgar Ramirezzel és bandájával nem bántak szépen az animátorok. Továbbá reflektál aktuális jelenségekre, mint a homoszexualitás vagy a szexizmus, ami persze kérdéses, megfelelően van-e tálalva, de elvitathatatlan, hogy a film készítői állást foglalnak bizonyos kérdésekben.
A Dzsungeltúra kevés valóban vicces dolgot hordoz, a poénok legtöbbször fárasztóak és egyszerűek, főleg, hogy a humor forrása sokszor az ismétlésben keresendő (márpedig kár olyat pufogtatni, ami először sem érte el a kívánt hatást). A három főszereplő kalandjai is csak erős túlzással nevezhetőek figyelemre méltónak, a film nagyjából felénél bekövetkező csavar pedig hamar elveszti a varázsát. Hiába önreflexív néha, bele is lép a saját csapdájába, és a meghunyászkodást és a logikátlanságot választja a boldog befejezés érdekében.