Kompakt és jó humorú minisorozat, ami négy részéhez képest kicsit sokat akar. Aktuális társadalmi problémákról, univerzális emberi értékekről szóló csavaros játszma, de néha elgáncsolja egymást a komikum és a dráma.
A kezdetben párhuzamosan futó szálak hamar összeérnek, és kibontakozik egy bonyolult kapcsolati sokszög: Harry Watling atya (David Tennant) a sekrestyése kérésére elrejt egy pendrive-ot, azonban Watling fiának tanárnője, Janice (Dolly Wells) megtalálja rajtuk a gyermekpornográf tartalmakat.
A lelkész azért, hogy védje mentálisan labilis barátját és a családját, bezárja Janice-t a pincéjükbe. A nő egyik ismerőse, Beth (Lydia West) oknyomozó újságíró, aki Janice keresésére indul, és felveszi a kapcsolatot a halálsoron tengődő sztár-kriminológussal, Jefferson Grieff-fel (Stanley Tucci), hogy segítsen megoldani a nő eltűnésének ügyét.
A bárányok hallgatnak karaktereit és szituációit idéző történet Beth és Janice viszonyán keresztül megjeleníti a toxikus maszkulinitás, a feminista törekvések, a közösségi média által lehetővé tett gyors terjesztés és az emberek interneten kialakított perszónájának kérdését. Ugyanakkor a karakterek nem feddhetetlenek, mivel Beth-t oknyomozó újságíró létére könnyű zavarba hozni, Janice ártatlan tanár-álcája mögött pedig egy manipulatív, mindenre elszánt amazon rejtőzik. Érdekes módon az ő figuráját festik le a legnegatívabban, holott ne felejtsük el, van a sztoriban egy pedofil és egy gyilkos is. Watling lelkész testesíti meg az önfeláldozást, az isteni küldetés és a földi tettek mérlegre tételét, az irracionális döntések dominószerű láncolatát, és az egész történet summázását: egy nem valós problémából egy visszafordíthatatlan tragédiát generált az emberek közötti kommunikációs gát és a hazugságok végeláthatatlan sora.
Ebből is látszik, mennyire nehéz körülírni, mi mindenről szól a nyomozás mellett a sorozat. A négyszer egy órás játékidő tökéletes hosszúság a cselekményt tekintve, de a gondolatébresztő mellékszálakkal csak bele-belekapnak témákba, ami így kifejezetten telítetté teszi az epizódokat. A könnyed sztorik is képesek igazán mély mondanivalóval alátámasztani az egyszerűségüket, de Az ember a rács mögött inkább felváltva futtatja a komoly és a humoros jeleneteket, nem alkotnak szoros fúziót, ezért súlytalannak és széttartónak érződik. A cinikus nyomozó karaktere Grieffben ölt testet, akinek "legjobb barátja" egy, a komikum nagy részéért felelős elítélt, de maga Watling és a családja is keveredik hihetetlen szituációkba a hirtelen jött problémák miatt. Ennek ellentéteképp láthatjuk azt az erőteljes jelenetet, amelyben Watling megpróbálja rávenni barátját, hogy vallja be, övé a pendrive, mindezt egy nagyszabású hangkulisszával megtámogatva. Ezek a hullámzások könnyen kizökkenthetik az embert, mert néha tét nélkülinek tűnik a cselekmény, néha pedig nagyon megindító akar lenni.
David Tennant zseniális, mint mindig, Dolly Wells játéka pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne szurkoljunk a megmentéséért. Ez igen nagy pozitívum, hiszen a lezárás és maga Janice figurája magában rejti az esetleges folytatás lehetőségét. A sorozat igazi nyertese azonban Stanley Tucci, aki játszi könnyedséggel alakítja a nagynevű gyilkos-kriminológust. Magával a karakterrel mégsem törődtek sokat: a háttértörténete szerint azért segít ügyeket megoldani, hogy vezekeljen a bűnéért, ami elég hihetetlen és ad hoc pálfordulásnak hat. Továbbá felsejlenek benne más közismert alakok jellemvonásai, mint például Sherlock Holmes vagy a Doktor stílusa, hiszen ezen sorozatok mindegyikében érintett volt Steven Moffat, Az ember a rács mögött írója.
Épp emiatt szembetűnő a csavaros cselekményvezetés, a szórakoztató detektívmunka és a megoldások frappáns levezetései, azonban ez a sorozat hátrányára is válik: aki látta már Moffat korábbi munkáinak valamelyikét, az nem sok meglepetésre számíthat. Meggyőző a színészi gárda, és vannak meglepő fordulatai, kiegyensúlyozottságában mégis hagy némi kivetnivalót maga után.
