Afelől nincs kétségem, hogy ezzel a filmmel sokat fogunk példálózni a közeljövőben. Példálóznánk persze akkor is, ha nem készült volna el, hiszen nagyjából harminc éve már, hogy Terry Gilliam a fejébe vette: márpedig ő filmre viszi Cervantes klasszikusát, a Don Quijote-t. Mindenáron, mondhatni. Összefoglalni mindazt, ami miatt sokáig nem sikerült elkészítenie, kiérdemelne egy külön cikket (vagy épp egy dokumentumfilmet, ami egyébként készült is), de hogy nagyjából összefoglaljam a dolgot: az álomprojekt többször dugába dőlt a finanszírozók, Gilliam megalomániája, valamint Hollywood-herótja révén, két színész elhalálozása miatt és úgy általában a rossz csillagzatok állásából fakadóan. És akkor még rövid voltam és nagyon leegyszerűsítettem a dolgokat. Szó, mi szó, iskolapélda lett a filmből már elkészülte előtt is. Iskolapéldája annak, hogy mi mindenen csúszhat el egy ember álma. Gilliam szélmalomharca a stúdiókkal és a forgatási körülményekkel azonban valami csoda folytán végül csak meghozta a gyümölcsét, a tavalyi év során (a Karlovy Vary Filmfesztiválon) pedig láthatta végre a nagyérdemű az alkotást. Végre. Fellélegezhetünk. A rendező is. Mi is. Mindenki.

Az ember, aki megölte Don Quixote-t egy rendezőről szól, Toby-ról (Adam Driver) aki Spanyolországban éppen egy reklámfilmet forgat, amikor valaki kezébe nyom egy régi DVD-t, rajta az ő vizsgafilmjével, melynek címe azonos jelen tárgyalt filmünk címével. Ahogy elkezdi nézni a fekete-fehér alkotást, úgy elevenedik meg előtte saját maga lelkes, ambiciózus énje és hirtelen erős késztetést érez arra, hogy felkutassa filmjének szereplőit. Javiert, a cipészt (Jonathan Pryce), aki a hős lovagot formálta meg, gyorsan meg is találja, nagy meglepetésére azonban a férfi a forgatás óta szerepben maradt és abban a hitben tengeti napjait, hogy ő maga Don Quixote, Toby-ban pedig rögtön rég látott segédjét, Sancho Panzát látja meg. A rendező ezt követően kénytelen-kelletlen, de kalandok sokaságában vesz részt egykori színészével.

Nem nehéz észrevenni a párhuzamot az Adam Driver által megformált Toby és a rendező, Terry Gilliam között. Mindkettejük életére rányomta a bélyegét egy bizonyos film (legyen az el nem készült, vagy elkészült), mindkettőjüknek konfrontálódni kell a művészi érdekeket figyelmen kívül hagyó producerekkel és befektetőkkel és bizonyos értelemben mindkettőjüknek elő kell ásnia a múltat ahhoz, hogy lezárja és megnyugvást kapjon. A szellemesen és érdekfeszítően induló film első körben vitriollal, szurkálódva parodizálja kicsit a rendezői egót és a forgatást ellehetetlenítő körülményeket, hogy aztán szépen belengessen egy parányi 8 ½ áthallást, valamint a mozgóképkészítő, a történetmesélő hatalmas felelősségének drámáját. Egy ideig, óráig még szórakoztató nézni, ahogy Gilliam a maga ad hoc módján halmozza a furcsaságokat, és amiként Jonathan Pryce teljesen átszellemülten viaskodik a rendőrautó és az ominózus szélmalom ellen. Adam Driver is egy darabig képes vinni a hátán a dolgokat az egocentrikus, dickhead rendező szerepében, de ahogy eljutunk a bő kétórás játékidővel bíró film feléig, a dolgok elkezdenek apró darabjaikra hullani.

A film nézése közben azzal a fajta furcsasággal szembesültem, amivel Gilliam-film kapcsán még sosem találkoztam: a fantáziátlansággal. A vitathatatlanul rendkívüli képzelőerővel megáldott rendező még az olyan kevéssé sikerültebb, saját magához képes könnyedebb és feledhetőbb filmjeit is képes volt megannyi vizuális sziporkával megtölteni (rád nézek, Doctor Parnassus), itt azonban mintha nem maradt volna már semmi abban a bizonyos varázscilinderben. A képi megoldások suták és ötlettelenek, nincsen egyetlen olyan jelenet sem, ami a rendezőtől elvártan tobzódott volna a vizuális kreativitásban. Ez azért is érdekes, mert a téma alapvetően ordítana mindezért a burjánzó látványvilágért, hiszen ahogy az egykori Monty Python-tag előző filmjeiben, úgy itt is folyamatosan keveredik a vad fantázia a rögvalósággal, úgyhogy a lehetőség adott volt. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon végleg kifulladt a direktor, vagy már tényleg csak azért készítette el a filmet, mert le akarta tudni, maga mögött akarta hagyni (amire egyébként célzott is). Akárhogy is, szomorú.

Lehetne persze azzal takarózni, hogy a film személyessége révén (mert hogy vitathatatlanul személyes) most szándékoltan vett ezekből vissza a rendező, hogy most valami puritánt, valami kevéssé hivalkodót szeretett volna létrehozni, de a probléma leginkább abból adódik, hogy a felszín alatt sincsen semmi, amivel érdemben foglalkozhatnánk, amely mindezt kompenzálhatná. A már említett Hollywood-kritika, valamint felelősségvállalás témája sajnos a puszta pedzegetésen túl nem kap túl sok figyelmet, a játékidő előrehaladtával pedig egyre világosabbá válik a sekélyesség és az öncélúság, valamint az, hogy ezekről a felvetett témákról vagy nem akar semmi érdemlegeset mondani Gilliam, vagy ne adj' isten nem is tud. Az utolsó harmadban halmozza ugyan az ötleteket és ismételten behozza azt a tőle jól megszokott őrületet, de eddigre a slendriánul megírt karakterek és a zagyva történetvezetés totálisan szétroncsolta az összképet, ezt követően a befejezés már csak kisebb pofára esésnek tűnik (nagyon jól illeszkedik az azt megelőző két órányi ihlettelenséghez). Hiába tehát a remek színészek, hiába az a tucatnyi jó ötlet, ha egyszer mind csak úgy lustán oda van vetve a közösbe, amolyan "hátha kezd valaki velük valamit"-alapon.

De talán mindez nem számít. Most már tényleg fellélegezhetünk. Gilliam is. Elkészült a nagy mű. Jó ugyan nem lett, de a harc lement. Elengedheti. Elengedhetjük mi is. Ha mást nem is, bebizonyította vért, verejtéket izzadva azt, hogy nem mindig kell ennyire makacsul ragaszkodni az álmainkhoz. Hogy tudni kell olvasni a jelekből és hagyni a p*csába. Ami nem megy, nem kell erőltetni, mert még a végén lesz belőle valami. Mondjuk egy olyan zagyvaság, mint amilyen Az ember, aki megölte Don Quixote-t. Menjünk szépen haza, nincs itt látnivaló, a szélmalom nem mozog, rég megállt, ráadásul korhadozik is.