Az apa, aki kétszer vesztette el a fiát: egyszer, mikor a munkáját választotta a családja helyett, egyszer pedig mikor eltűnt egy táborból. Edmond (James McAvoy) és Joan (Claire Foy) mindent megtesz, hogy megtalálja gyermekét, miközben megpróbálják megfejteni az okokat, és hogy ki állhat az elrablás mögött.

Ed és Joan elváltak, mindkettejüknek új párja van, ami újra összehozza őket, az fiuk titokzatos eltűnése. Ed a rendőrséggel együtt próbálja kideríteni, mi történt, mert nem lehetetlen, hogy a férfi olajipari érdekeltségei jelentik az indítékot. A kétes megítélésű főhős igyekszik felgöngyölíteni az ügyet, ahol mindenki gyanús, beleértve exneje jelenlegi társát is. A borús képek és a leplezetlen agresszió megidézik a nordic noirok hangulatát, mégsem képes a film igazi feszültséget teremteni. A jelenetek néhol olyan sötétek, hogy nehezen kivehetőek az akciók, és bár felvetik a lehetőségét annak, hogy a bűneset egy elit társasághoz kapcsolódik - egy ponton rejtélyesen leállíttatják a nyomozást -, végül nem derül fény arra, milyen összefüggés volt az embercsempészek és a felsőbb körök között.

Igazság szerint a történetben nem sok rejlik, kicsit krimi, kicsit whodunit, de a cselekménye egyszerű, és a plot pointok közötti időt sem tudták izgalmasan kitölteni. McAvoy a forgatás során  színésztársaival ellentétben nem kapott forgatókönyvet, vagyis valóban maga próbálta felgöngyölíteni az ügyet, mit sem tudva arról, ami történt. Nagyjából, mintha videóra vették volna, ahogy próbál kijutni egy szabadulószobából. Kétségkívül érdekes tapasztalat lehet ez mindenki számára, de filmként ettől még nem fog működni; nagyon erős vízióval, logikus gondolkodással és elszántsággal kell bírnia egy rendezőnek, hogy ilyesmit jól megvalósítson. El lehetett volna vinni politikai thriller felé, amennyiben tényleg Edmond munkája miatt, okkal rabolták el a fiát, azonban a kérdésekre a válaszokat szinte egy "mert csak" indoklással zárják le.

Lehetett volna bosszúfilm is (aminek talán eleve szánták) McAvoy karakterével a középpontban, aki a megőrülés szélén áll, ezt a színész jól hozza, de akármennyi erőt is ad a szülői gondoskodás és aggódás, megint egy irreális figurát sikerült létrehozniuk, aki egyszemélyes hadseregként tizedeli a gyakorlott maffiát. Az, hogy az exfelesége új barátját rendesen elkalapálja, inkább a jellemrajz miatt fontos, de mást jelent felindulásból megagyalni egy középkorú építészt, mint módszeresen leszedni a fia fogvatartóit. Foy Joanjáról nehéz bármit mondani, a tipikus aggódó anya, aki nem viszi előre a cselekményt, és összességében az egész annyira McAvoy köré épült, hogy mást nemigen vettek számításba. Súlytalannak hat a történet egy erőltetett főszereplővel, amiből egy műfaji katyvasz született. Christian Carion el akarta készíteni a maga skandináv Elrabolváját, de beletört a bicskája. Legalább nem hosszú.

Pedig hangulatteremtés terén ígéretesnek tűnt: a kihaltnak látszó, kopár természeti tájak, a szabad, tágas helyek kontrasztban állnak a tömött erdővel és a klausztrofóbiát okozó szobabelsőkkel, és az egységes, többnyire fakó színek vizuálisan megalapozzák a nyomasztó miliőt. Kár, hogy az a benyomásunk, a fényerő minimalizálásával akarták egyre komorabbá tenni a szituációkat, mert így a vázlatos szkript csak a képi világ farvizén képes evezni. Laurent Perez del Mar (I Kill Giants, A vörös teknős) tehetséges zeneszerző, aki ehhez a filmhez is hatásos, vészjósló zenét komponált, de a letisztult képekhez és a közönséges sztorihoz mérten túl epikus, már-már tolakodó. Mintha Howard Shore írna zenét Greta Gerwig filmjéhez.

Kihagyott ziccer, ami nem fáj nagyon, de nem is esik jól. Szimpla bosszúfilmre redukálta magát, aminél láttunk már jobbat, egy McAvoyjal, aki - ténylegesen - azon van, hogy kitalálja, mit csinál a díszletben.