Számomra már tavaly is az év legjobban várt filmje volt Martin Scorsese The Irishmanje, Al Pacinoval, Robert De Niroval és Joe Pescivel. A bemutató csúszott, a büdzsé meghaladta a keretet, de idén végre elkészült a gengszter eposz.
Szomorú, hogy sokan a Marvel kontra Scorsese botrány egyik termékeként tekintenek a filmre, ami önmagában is fel lett fújva és csak arra jó, hogy a bulvárlapok hetente lehozzanak róla egy hírt, mondván a díszletek közt takarító Marika néni is megmondta a tutit a témáról. A dolgok mögött lapuló igazi tragédia azonban az, hogy a jelenleg élő talán legnagyobb rendezőt egy nagy stúdió sem támogatta anyagilag. Érthető, hogy félnek a pénzügyi fiaskótól, de ekkora luxust igazán megengedhet magának egy dollár milliárdokat termelő cég. Hollywood azonban itt tart, az üzlet az első, az érték mellékes. Szomorú, de ahogy nő az ingerküszöb, úgy csökken az igényszint. No, de milyen is a mester gigászi új műve?
Konkrét sztori effektíve nincs, Frank Sheeran (Robert De Niro) életútját látjuk, ahogy világháborús veteránként fuvarozásból él, kiegészítve a keresetét piti bűnügyekkel. Felkarolja a maffiavezér Russ Bufalino (Joe Pesci), majd a legendás szakszervezeti vezér, Jimmy Hoffa (Al Pacino) szolgálatába áll.
Nehéz összefoglalni Az ír cselekményét, mert egy generációkon átívelő történet, ami egyszerre kaotikus stílusgyakorlat, és szenvtelen, önazonos kor, illetve jellemrajz. Az eseményeket a főhős narrálja megfáradt öregemberként, ezáltal rengeteget ugrálunk az időben. Másodpercek alatt éveket utazunk, mégis megvan a keret és jól elkülöníthetők Sheeran pályafutásának állomásai. Ezt a fajta elbeszélői köntöst leginkább a Casinoban látottakhoz tudnám hasonlítani. Feszes vágás, lendületesség, tömény információzuhatag. Scorsese pokoli tempót diktál, rengeteg helyszínnel, névvel dobálózik és ember legyen a talpán, aki bírja követni. Az események sodrása pedig vagy elkapja a nézőt, vagy abszolút taszítja. Engem pillanatok alatt berántott, de teljesen megértem, ha valakinek nem lesz ínyére. Mondom ezt azért, mert Az ír nézése közben folyamatosan azt éreztem, hogy én ezt a filmet már láttam. Minden olyan panel megtalálható benne, ami a zsáner sajátossága, a leszámolásoktól kezdve, a korrupción át, egészen az árulásokig. Ennek fényében még meglepőbb, hogy egy pillanatra sem éreztem elcsépeltnek, önismétlőnek vagy sablonosnak. Helyette magával ragadott Sheeran groteszk világa.
Apropó főhős. Okkal érheti az a vád, hogy jellegtelen karakter, nem halad semerre, csak egy báb. Számomra pont ebben rejlett az erőssége. Jéghideg jellem, mellőz közel mindennemű érzelmet, nevezhetnénk akár biorobotnak is. Megmarad egyszerű melósnak, csak a befolyása változik. Neki teljesen mindegy, hogy teherautót vezet, vagy embert öl. Teszi, amit mondanak neki kérdés nélkül, ettől lesz profi és megbízható. Ahogy megöregedve is elmondja, nem érez megbánást, mivel nem érez semmit, csak dolgozott. Ezzel szemben Hoffa az érzelmek embere, szenvedélyes, tud bánni a tömeggel és remek manipulátor. Élvezi a rivaldafényt, s nyakig belemászik az alvilági üzelmekbe, mégis szívügye a szakszervezet sorsa. A harmadik kulcsszereplő Bufalino, igazi háttérből ténykedő maffiózó. Nincsenek kifakadásai, mentes a maníroktól, mégis elég egy tekintet, hogy rájöjjünk, gondolkodás nélkül elintéztet, ha keresztbe teszünk neki. Az egyik legerőteljesebb jelenetsor is ahhoz a bizonyos tekintethez, illetve annak üzenetéhez köthető. Sheeran perceken keresztül ecseteli, hogy egy leszámolásnál mikre kell figyelni, milyen fegyvert használjunk, mi az ideális helyszín. Majd a gondos tervezés után látjuk az akciót, ami néhány másodperc alatt lezajlik, úgy, hogy az áldozattal egyetemben reagálni sincs időnk. Zseniális szegmens.
Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy véresen komoly művet látunk, Scorsese azonban meglepően sokat humorizál. Akadnak teljesen nonszensz eszmecserék arról, hogy miért nem szabad halat tartani a kocsi hátsó ülésén, vagy akár megemlíthetném Hoffa kiakadásait a késés és a tisztes öltözék mivoltáról. Tele van a film efféle gegekkel, melyek sokszor fárasztóak, de az abszurd humor mégis pazarul működik. Tetszett a húzás, hogy Scorsese meri könnyedebbre venni a figurát, s mindezt úgy, hogy különbséget tud tenni önreflexió és paródia közt. Két olyan pont volt, amitől tartottam Az ír kapcsán. Az egyik a digitális fiatalítás, a másik a játékidő. Bár szembetűnik a vizuális effekt, teljesen vállalható, sőt egy idő után már észre sem vesszük. Sokkal inkább feltűnő, hogy a fiatalított De Niro mozgása öreges (elvégre bőven 70 felett jár), így kicsit csorbítva a hitelességen. A három és fél óra szintén meglepően gyorsan elmegy, leszámítva az utolsó 20-25 percet. A rendező legalább háromszor lezárhatta volna a történetet, ehelyett indokolatlanul elnyújtotta. Kár, az összképhez fajsúlyosabb zárás dukált volna.
Az ír, nem tömegfilm, sokan nem fogják tolerálni sem a hosszát, sem a stílusát, mégis hiánypótló alkotás született. Robert De Niro évek óta nem volt ennyire jó, Al Pacino "over the top" ordibálásait régóta nem élveztem ennyire, Joe Pescit pedig hatalmas élmény volt látni ennyi év után a vásznon. Egy igazi öregfiús, ízig-vérig klasszikus gengszterfilm született, mely során sokszor kapott el a deja vu érzés. A semmihez sem fogható, esszenciális Scorsese világ még mindig képes magával ragadni, így Az ír bátran állítható az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino mellé.