Ahogy illett, Stephen King klasszikusának 2017-es adaptációja megkapta a folytatását, hogy végre pont kerülhessen a Vesztesek Klubja történetének végére. Ugyan én az első etaptól sem dobtam el az agyam, sőt, máig tartom, hogy klasszikus értelemben vett horrorként abszolút nem működött Andy Muschietti filmje, ám a fiatalos színészgárda és Derry egészen különös atmoszférája mégis el tudta vinni a hátán a dolgot. Az Az - Második fejezet azonban még a felemás elődjét sem tudta megugrani, a szűk 3 órás játékidő pedig egyenesen kivéreztette King regényét a vásznon.

27 évvel járunk az első felvonás eseményei után, amikor a Vesztesek Klubjának tagjai nemcsak hogy felnőttek, de sikeresen kezdtek új életet - közben pedig azt is elfelejtették, hogy egyáltalán valaha Derry kisvárosában éltek. A közös eskü viszont kötelez és Pennywise (Bill Skarsgard), a gyilkos bohóc ciklikus visszatérésével a srácoknak sem maradt más választása, mint hazatérni és szembenézni a múlt árnyaival. Mindez szép és jó, papíron, ám a gyakorlatban bármennyire is igyekszik az ember máshogy látni, az Az - Második fejezet szinte pontról-pontra az első rész kvázi újraforgatott verziója egy idősebb színészgárdával - a 2017-es film összes hibájával együtt és annak minden erénye nélkül.

Pedig a felcseperedett Vesztesek Klubját nem bízták a véletlenre, már ami a castingot illeti, hiszen Jessica Chastain és James McAvoy szeméjében két valódi nagyágyúval tudott erősíteni a folytatás. Épp ezért fájó, hogy egyikük tehetségéből sem tudott hasznot húzni az Az, és elég volt hozniuk a kötelezőt, lévén sem Beverly, sem Bill karaktere nem jutott A-ból B-be a 27 év során. A hangjátékáról is ismeretes Bill Hader mellett James Ransone tudott színt vinni a cselekménybe, utóbbi főleg azért, mert piszkosul jól hozza a fiatalabbik Eddie, Jack Dylan Grazer gesztusait, fizimiskára pedig bőven elhinnénk nekik egy apa-fia rokonságot. A jellemek egyhelyben toporgása sajnos nem csak a karakterekre volt jellemző, de a film más területein is vagy egyértelmű visszalépés, vagy teljes érdektelenség volt tapasztalható.

Sokat elárul az Az második etapjáról, hogy a múltba tekintések maradtak meg igazán emlékezetes jelenetekként, ami azért sem szerencsés, mert egy részüket már egy az egyben láttuk az első részben - értelemszerűen. Szó se róla, itt is voltak erősebb, jól megcsinált jelenetsorok, ám nem tudok szabadulni attól a gondolattól, ami nagy valószínűséggel tudat alatt is rányomja a bélyegét a Második fejezetre. Ahogy az a film flashbackjeiből is kitűnik, a Sophia Lillis, Finn Wolfhard és Jack Dylan Grazer fémjelezte Azban volt valami megfoghatatlan, ami igenis be tudta szippantani a nézőt, és talán azok a gyermekkori rémálmok is felsejlettek bennünk, amiket Pennywise egyszemélyben megtestesít. Ezt főleg egy álomszerű, a színekkel okosan játszó képi világ érte el, a Második fejezet viszont egy-két, szándékosan a múltat megidéző snittől eltekintve teljesen kukázta mindazt, ami ki tudta emelni a horror zsáner szürke mezőnyéből elődjét - a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

A folytatás ezzel szemben sem körítésében, sem tartalmában nem több, mint egy fájóan átlagos és kiszámítható horrorfilm. Egy újranézést követően is tartom, hogy az első rész egy stílusosabb coming-of-age alkotásként sokkal jobban működött, mint egy olyan horrorként, ami a nyomasztó hangulatával szeretne hatni a nézőre. Utóbbi már korábban sem működött igazán, a második felvonás viszont még csak nem is próbálkozik igazán, hogy a műfaj szerelmeseinek kedvére tegyen. A cselekmény zavaróan érezhető ritmustalanságát mi sem illusztrálja jobban, mint a filmközepi, közel egy órás emlékvadászat. Amellett, hogy csak ebből a szegmensből nyugodtan ki lehetett volna vágni legalább fél órát, az Az itt igyekezett ellőni minden puskaporát - már ami a parafaktort illeti. Az indokolatlanul túlhasznált és műanyag vizuális effektek viszont piszkosul rosszat tettek a filmnek. Az sem segített a feszültségkeltésnek, hogy egyedül a humor és a karakterek kémiája működött csak igazán. Idővel pedig annyira elmozdította a mérleg nyelve az arányokat illetőleg, hogy borzasztó nehezen tudtam volna már megállapítani, hogy valójában milyen műfajban is versenyezik az Az - Második fejezet, vagy hogy milyen eszközökkel szeretné igazolni A Gyűrűk Ura hosszúságú játékidejét.

Nem akarom elvenni senki kedvét, mert alapvetően egy tisztességesen megcsinált filmről beszélünk. Ha darabjaira szedjük, nincs olyan szegmense, ami ne ütné meg a minimál szintet, amit a műfajtársai nagyrésze is képvisel. A minden szempontból aránytalanul tálalt cselekménnyel, a szinte zérus jellemfejlődéssel és a kiábrándítóan súlytalan lezárással, meg minden kisebb-nagyobb hibájával együtt is el lehetne lenni az Az - Második fejezettel. Lehetne. Lehetne, ha nem duzzasztották volna közel 3 órásra azt a játékidőt, amit csak nagyon kevés film tud úgy kitölteni, hogy az előnyére váljon. Itt pedig nemcsak hogy ennek az ellenkezője történt, de látványosan kivéreztetett ez a döntés egy olyan filmet, ami durván kétórásra vágva egy sokkal, de sokkal kompaktabb élményt is adhatott volna. Így viszont óráról-órára egyre látványosabbá és frusztrálóvá válnak az Az második felvonásának hiányosságai - ez pedig csúnyán kicsinálja az élményt.