Ígéretes misztikus thrillerként indul Az ördög órája, ami ügyesen ötvözi a krimik felderítő-struktúráját és a paranoia-filmek bizonytalanságát. Kiváló színészi gárda és jó ritmus jellemzi, ami szükséges is, hogy enyhítse a befejezés légből kapott benyomását.
A gyors, zaklatott montázsképekkel bemutatott rémálmok régóta gyötrik Lucy Chamberst, aki minden éjjel ugyanakkor ébred fel: 03:33-kor, az ördög óráján. Szociális munkásként látszólag véletlenül keveredik bele egy sorozatgyilkos után folyó nyomozásba, de az ügyben eljáró hemofóbiás detektív, Ravi Dhillon (Nikesh Patel) hamar rájön, az áldozatok és az elkövető közötti átmeneti állomás maga Lucy és a rémképei.
Az időfelbontásos szerkezetnek és a hallucinációk hirtelen egymásutánjainak köszönhetően nehéz eligazodni a történetben, ami aktív részvételre sarkallja a nézőt. Ebből a szempontból kiemelkedően teljesít a sorozat. Izgalmas kirakósjáték, ami sokáig nem fedi fel végső formáját, és kihívás elé állítja a befogadót, mikor van dolga látomásokkal, mikor a cselekmény valós idejével és mikor visszaemlékezésekkel. Épp emiatt a főhős, Lucy is a paranoia-filmek szokásos csapdájába esik: meg tudják-e győzni a környezetében élők, hogy elveszítette az eszét, vagy addig megy a saját igaza után, míg be nem bizonyítja azt? Ügyesen játszik a sorozat a valóság és az illúziók összemosásával, Lucy fiának, Isaacnek a sztoicizmusával, és a tettes utáni nyomozással - ezek a szálak önmagukban is érdekesen felépítettek, de egymásba fonódásuk teszi roppant feszültté a történetet. A párhuzamos cselekményszálak viszonylag hamar összeérnek, az időfelbontásos narratíva és a részletek azonban elegendőek ahhoz, hogy figyelemfelkeltőek legyenek a sallangnak tűnő kiegészítések is, egészen a magyarázatig.
Míg a megoldásig tartó út sodró lendületű és intenzív, addig az indoklás úgy hat, mint egy arculcsapás attól, akit szeretünk. Gideon, a gyilkos (Peter Capaldi) és Lucy kapcsolata egy természetfeletti erővel már egészen korán egyértelművé válik, de a reinkarnáció és az emlékezet kapcsolata, az emberi élet Möbius-szalaghoz hasonlatos újraélésének behozatala úgy hat ránk és az addig rejtélyes képzelgésekkel tűzdelt, de végső soron realista talajon nyugvó sorozat világára, mintha bezuhannánk egy meredek lejtőbe. Nemcsak a messiásként feltüntetett Gideon missziója vagy gyermekkori bántalmazástól traumatizált személyisége hat olcsó húzásként, de a Lucy és Ravi között kibontakozó szerelmi szál, és az egész történet kifutása a klisék netovábbja. A szeretet mint mindent megmozgató és megváltó erő már a kezdetektől visszatérő motívuma a filmgyártásnak, ezért is lehet, hogy ezt a tanulságot már jópáran feldolgozták ennél sokkal sikeresebben.
Emellett kisebb megkérdőjelezhető elemek is akadnak, mint hogy Lucy önmaga jobb nyomozóvá válik, például a vasút menti búvóhely felderítése során, mint a tapasztalt rendőrök körülötte. Az is elég érdekes, hogy minden más jól ismert bűnügyi séma mellett nem jön elő, hogy a nőt gyanúsítsák, hanem feltétel nélkül hisznek médiumi képességeiben.
Mindezek ellenére a sorozat dinamikája, felépítése és hangulata abszolút megkapó, ami a fájó véget leszámítva képes átlendíteni az apróbb bicegéseken. Mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, így Capaldi karakterének fel nem térképezett istenkomplexusa is efelé tendál. Ezen felül a bűn elkövetésének megakadályozása mentén például a Holdlovag (Moon Knight) központi kérdését is feleleveníti (amelyben Arthur Harrow [Ethan Hawke] azelőtt ítéli meg az embereket és sújtja őket halállal, mielőtt azok a gondolataikban megfoganó bűnt ténylegesen elkövetnék).
Formanyelvileg és tartalmilag nem igazán eredeti, viszont a feszültséget képes generálni és fenntartani. Színészei kiválóak, kifejezetten az Isaac szerepében brillírozó Benjamin Chivers, akinek láttán feláll hátunkon a szőr, mégis képesek vagyunk szánni őt, míg helyre nem áll a puzzle minden darabja. Még a kiábrándító végkifejlete ellenére is érdemes tenni vele egy próbát.
