A Disney+ indulásával nem halogathattam tovább ezt a kritikát, amit megírni, bármiféle túlzás nélkül, a legnehezebbnek bizonyult a Puliwoodnál eltöltött négy évem során. Ahogyan a sorozat főhőse, úgy én sem tudok dűlőre jutni több tényező kapcsán, s emiatt egy disszonáns, számtalan megosztottsággal tarkított élményt jelentett számomra a Holdlovag hat epizódja. Marchoz hasonlóan az én gondolataim "mérlege" sincs teljesen egyensúlyban és folyamatosan ingázik megannyi véglet között.

Számít-e egy sorozat megítélésében a benne rejlő potenciál, vagy csak az, amit végül kezdtek vele? Megment-e egy bitang erős alakítás és a Marvel egyik legnagyobb színészválasztása egy alapvetően közepes, olykor harmatgyenge cselekményt? És a fentiek függvényében bátor kísérletezésnek lehet-e hívni a Holdlovagot, ha valójában az a kísérlet még így is egy eléggé letisztult laborkörnyezetben történt, a bevett formulákat használva? Ráadásul, ahogyan a pilot cikkemben olvashattátok, számomra közel sem közömbös ez a karakter, így még "hozott anyagból" is tud táplálkozni a show által megteremtett megosztottságom. Így másfél hónappal a finálé után, alaposan megrágva és nem kevésszer újranézve a hat epizódot, megpróbálok valami épkézláb keretet adni annak a Holdlovagnak, ami nem mellesleg itthon, kicsiny hazánkban forgott majd' fél évig, valamint ami immáron elérhető mindenki számára a június 14-én elstartolt Disney+-on.

Viszont, stílusosan, az én írásomban is lesz egy kicsi Marc, egy kis Steven… és valószínűleg egy leheletnyi Jake is.

Hagyom a további felvezetést és belevágok a közepébe, ha már a főhősnek is kiesnek dolgok: Oscar Isaac lehengerlően zseniális alakítást nyújt a sorozatban, olyannyira, hogy egymaga (illetve másod- és harmadmaga) felemeli a sorozatot egy olyan szintre, ami nélküle nem ment volna. Egy régi jó ismerősöm egyszer azt mondta, hogy szerinte azok az alakítások érdemelnek jelöléseket és díjakat, amik nélkül érezhetően kevesebb lenne az adott történet. Isaac esetén pontosan ez a helyzet, példaértékű az a teljesítmény, amit a Holdlovagban nyújt. Szempillantás alatt vált a megtört, bűnbánó, mártírkomplexus hajtotta Marc, valamint a gyengéd, esetlen, és bizonyításvágytól fűtött Steven között - olykor ugyanabban a jelenetben, vágás nélkül. A képregényes Holdlovag ezeréves rajongójaként Marc minden fájdalma tökéletesen vissza lett adva a vásznon Isaac-nek köszönhetően. Nem egy tökéletes katonát/zsoldost kaptunk Marc személyében, hanem egy traumatizált, összetört embert, aki pusztán csak vezeklésből teszi már a dolgát - és aki persze könnyűszerrel manipulálható. A Stevenként tartott tükör pedig tökéletes kontrasztot állít ennek, főleg mikor rájövünk, hogy valójában nem a pilot epizódban bemutatott Steven az igazi személyiség.

A karakter esszenciáját, érdekességét és komplexitását persze a mentális állapota, vagyis a disszociatív személyiségzavar (korábbi nevén: többszörös személyiségzavar, a skizofrénia, kedves kritikusok, az egy másik betegség) nyújtja, amit a show tökéletesen ábrázol. Az ötödik epizód ennek a tetőpontja, betekintést nyerhetünk a betegség és trauma gyerekkori eredetébe, a családon belüli bántalmazás aspektusa pedig egy olyan oldalát mutatta meg a Marvelnek, amit korábban nem igazán láthattunk. Isaac és Isaac kettősének oda-vissza jelenetei egytől egyig aranyat érnek, valamint a Khonshuval való kapcsolatát, az egyiptomi holdisten jellemét is sikerült pazarul megvalósítani. Igazából a show erősségét és különlegességét a központi karakter és az ő darabokra tört, zilált elméje nyújtja. Valamint persze az a fajta kiszolgáltatottság és folyamatos, ismeretlen veszély, ami Khonshu jóvoltából mindig jelen volt, van és lesz Marc életében - erre kell építeni a karakter jövőjét.

Sajnos azonban a cselekmény, bármennyire is indult érdekesen és különlegesen az első epizódban, hamar elveszíti a fókuszt. Ethan Hawke ugyan igyekezett még saját magától is extra dimenziókat írni a karakterének (a sorozat nyitójelenete az üvegdarabkák cipőbe szórásával neki köszönhető), sajnos az antagonista a jó öreg "VILÁGURALOM" kliséket puffogtatja. A Memento-inspirálta cselekmény sajnos csak a második epizód végéig tart, ahol több alkalommal is megkapunk minden expozíciót, amire szükségünk van - utána pedig csak "menjünk A-ból B-be" típusú, letisztult, egyszerű cselekményszálat kapunk, mint fő narratíva. Jó példa erre a - véleményem szerint leggyengébb - harmadik epizód, vagy a negyedik javarésze is, noha utóbbi kapcsán legalább a Benson-Moorhead duó horror zsáneres háttere legalább egyszer-kétszer megvillant. Az egyiptomi kultúrára helyezett hangsúly dicséretes és az ókori Egyiptom rajongójaként faltam a sorozat ezen aspektusát, viszont a hatból négy epizódot jegyző Mohamed Diab rendezése kapcsán érződik a narratíván, hogy az érdekesebb cselekményvezetés fel lett áldozva az egyiptomi kultúrának való megfelelés oltárán.

Cselekményírás szempontjából persze a negyedik epizód vége és az ötödik egy igazán üde kitérő a fő történetszálból, de hiába az agyzsibbasztó, karakterközpontú kitérő az elmegyógyintézet falai és Marc emlékei között - ez a vákuum epizódos megoldás, amit a WandaVízió is bevállalt a nyolcadik epizódban, sajnos nem természetesen, magától történik, hanem mesterkélten, a főhőst kiragadva a központi cselekményből. A hatodik epizód emiatt nem elég, hogy a világ összes sablonjának próbál egyszerre megfelelni (a CGI-ra szánt költségvetés kapcsán például erősen kétlem, hogy megérte a két óriási istenségre spórolni, teljesen meglettünk volna a kaiju harc nélkül), de az említett indokok miatt sajnos összecsapottnak és rövidnek is érződik. Leila és Marc története például nem kap semmiféle rezolúciót, valamint a legfontosabb információk hada is stáblistás jelenet formájában látnak napvilágot - noha azt nem vitatom, hogy az egyik legjobb stáblista utáni pillanat díjáért a Holdlovag nyugodt szívvel indulhatna.

És ami igazán fáj, az az, hogy ott lett volna ebben a sorozatban a lehetőség. Ha jobban kitartanak a kísérletezés és bevállalósabb döntések mellett, ha kitart az a fajta hangulat, amit az első és ötödik epizódban mesterien űztek, akkor ez most egy kiemelkedő alkotás lehetett volna. És persze, kár a "mi lett volna, ha?" kérdésekkel az élet bármely területén vitatkozni, és nyilván egy Disney+-ra készült Marvel-sorozatról beszélünk (amiknél egyébként egyre inkább érződik, hogy hiányzik az erős kezű showrunner), de ez nem egy megszokott, nyílegyenesen egyszerű karakter. Ezt pedig a készítők, Oscar Isaac, Ethan Hawke és a rajongók is érezték.

Holdlovag viszont egyelőre marad egy bizarr, számtalan komplex és különleges ötletet magában rejtő karakter a Marvel Filmes Univerzumon belül - és ha azon a bejáratott úton akarják továbbvinni a karaktert, amibe most is "beleerőszakolták" párszor, akkor sajnos csak megmarad ezen a szinten. Ígéretként.

De ha felismerik, hogy egy olyan színésszel, mint Oscar Isaac, mit lehetne kezdeni egy ilyen sötétebb és sérült karakterrel, ha az ő drámájára és a betegségéből, valamint a Khonshuval való toxikus kapcsolatából adódó megbízhatatlan narratívájára fókuszálnak… Nos, akkor a Marvel egyik legerősebb húzása is válhat Marc Spectorból, Steven Grantból és Jake Lockleyból. (Végül, hetekig oda-vissza táncikálva a két plecsni között, ez az én - alterem? - győzedelmeskedett a végső értékelésnél.)