Damien Chazelle 37 évesen olyan karriert tudhat magáénak, amiért a legtöbben a fél karjukat odaadnák. A Whiplash, a Kaliforniai álom és Az első ember direktora 32 esztendősen, minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezőjeként vonult be a történelembe, s úgy tűnt, nem tud hibázni. A Babylon is egy ambiciózus, érdekes és igen ígéretes alkotásnak tűnt, majd megjelentek az első vélemények, melyek ennek erősen ellentmondtak.

Borzasztóan megosztóak mind a kritikák, mind a nézői visszajelzések, ráadásul anyagilag is hatalmas bukás a film. Tényleg ennyire félrement volna a végeredmény?

Hollywood, az 1920-as években. A némafilmek virágkorukat élik, s noha a változás már dörömböl az ajtón, azért nem megy minden olyan gyorsan. A város, az álomgyár mindenesetre soha nem áll meg és végképp nem alszik, mi nézők viszont megpróbálunk bepillantást nyerni a kulisszák mögé, néhány jómadár szemén keresztül. A filmcsillag Jack Conrad (Brad Pitt), a feltörekvő sztáralkat Nellie (Margot Robbie), a szorgos és kreatív melós Manny (Diego Calva) és a tehetséges zenész Sidney (Jovan Adepo) mind kapnak egy szeletet a szórakoztatóiparnak nevezett tortából, más kérdés, hogy milyen ízű az a sütemény.

Kerettörténetről és tényleges cselekményről nehéz beszélni, holott rengeteg dolog történik a filmben. Mégsem egy egységes sztorit mesél el, hanem egy korlenyomatot mutat be, de nem túlzás azt állítani, hogy Hollywood egész történelmét magába foglalja. Chazelle nem szórakozik, rögtön egy szűk fél órás bulijelenettel indít, mely felkészít arra, hogy mi vár ránk a továbbiakban. Röviden, aki irtózik a testnedvektől, meztelenségtől, netán érzékeny az obszcenitásra, az futva fog menekülni. Amikor azt hinnénk, hogy szusszanásnyi szünet következik, újabb fokozatra kapcsol a rendező és elrepít egy forgatási napra. Párhuzamosan forgó produkciók tömkelege, egy elképesztő kaotikus szekvenciában, ahol könnyek keverednek vérrel, testszag alkohollal. Ironikus, hogy egy-egy némafilmet dobhártyaszaggatóan hangos munkálatok előztek meg. Erre a kettősségre nagy figyelmet szentel Chazelle, kvázi erre épül a komplett műve, de ne szaladjunk ennyire előre. Hőseink közül talán egyedül Sidney kap kevesebb figyelmet, de érthető az ő reprezentációja és szükséges is.

Jack, Nellie és Manny azonban jóval érdekesebb figurák, nyilván többet is látjuk őket. Talán ez utóbbival lehet leginkább azonosulni, ő a kíváncsi laikus, aki szívesen részt venne ebben a gigászi buliban. Sorsuk rendszeresen keresztezi a másikét, s általuk mi nézők is átélhetjük a hollywoodi forgatagot. Azt, hogy milyen mindenki által elismert sztárnak lenni, mennyire egyszerűen fel lehet fedezni valakit a semmiből, netán mikre kell figyelni egy sikeres jelenet felvételénél. A mondandó nem tartalmaz túl sok innovációt, de a stílus és az érem mindkét oldalának szemléltetése működnek.

Itt pedig vissza is térnék a már említett kettősségre. Chazelle hol kényelmetlenül csendes, míg máskor az arcunkba tolja, ami a csövön kifér. Ellentmondást nem tűrően védelmezi a mozi intézményét, de azt sem rest megmutatni, hogy a csillogás mögött milyen beteges és visszataszító dolgok történnek, a képmutatástól kezdve a könyörtelen erőszakig. A gond annyi, hogy az utolsó harmad túlságosan sötét irányt vesz, mely önmagában nem probléma, csakhogy ebben a formában mindez nagyon idegennek hatott. A zárás hiába szép tisztelgés, rettenetesen el van nyújtva és bizony érződik a bő három órás játékidő.

A színészek előtt le a kalappal, Brad Pitt, Margot Robbie és Diego Calva fantasztikusak, noha tény, hogy hálás szerepeket kaptak, de kétségtelenül lubickolnak is benne.

Több szempontból is érthető, hogy miért lett olyan megosztó Chazelle műve. Egyeseknek kaotikus, másoknak ízléstelen, sokaknak hosszú lehet és mindegyik érvben van igazság. Lett volna mit csiszolgatni rajta, de nem tudtam nem szeretni. Tele van emlékezetes jelenetekkel, gondolok itt az újságírónő monológjára, a forgatásokra, vagy az egész nyitányra, nem beszélve a zseniális zenéről. A Babylon azért érdekes látlelet, mert lelkes szerelmeslevél és lehangoló búcsúüzenet egyben Hollywoodról. Arról az örökmozgó gépezetről, ami bekebelez, felemészt és nincs tekintettel senkire, mégis megannyi csodát köszönhetünk neki. Mert az álomgyár már csak ilyen.