Damien Chazelle valószínűleg egy életre letette a névjegyét Hollywoodban az egészen zseniális Whiplash-sel, és legalább annyi szívet elrabolt a Kaliforniai álommal. A két film nagyon más, egy közös mégis volt bennük: a zene, konkrétabban a jazz szeretete. Így soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy ez a kivételesen tehetséges fiatal rendező alkotja meg azt a filmet, amit már egy jó ideje megérdemelt volna Neil Armstrong, vagy épp a Holdra szállás.

Megfogadtam, hogy nem fogok személyes vonatkozást és túlzott érzelgősséget beiktatni a kritikába, hisz az olvasó - teljesen érthető módon - nem erre kíváncsi. Ám az Oscar-díjas Damien Chazelle ahhoz a témához nyúlt Az első emberrel, ami hozzám talán a legközelebb áll, és mióta az eszemet tudom, nagyban meghatározza mind az alapvető érdeklődési köreimet, mind a máig érvényes gyermeki vágyaimat, fantáziákat. Ezzel persze nem vagyok egyedül, már csak azért sem, mert a szemtelenül fiatal Chazelle pontosan olyan érzékenységgel és romantikával nyúlt a Holdra szállás históriájához, amit képtelenség lenne azonosulási pont nélkül megtenni. Az első ember - ahogy azt a cím is sugallja - Neil Armstrong (Ryan Gosling) életének legfontosabb periódusát meséli el nekünk, a családi örömöktől és tragédiáktól kezdve egészen addig a bizonyos, történelmi jelentőségű momentumig. Az út nem zökkenőmentes, ahogy maga a film sem, ám ahogy elérjük a célt, rögtön érezni fogjuk: itt bizony csoda történt.

Valószínűleg mindannyiunkban él az a prekoncepció, hogy az ilyesfajta sikertörténeteket Hollywoodban csak cukormázzal és összességében végtelen jókedvvel, na meg egy adag pátosszal lehet elmesélni. Chazelle erre megálljt parancsol, hiszen Az első ember azonnal az első pár jelenettel, sőt, beállítással jelzi a nézőnek, hogy itt egy kőkemény drámára számíthatunk. Talán ennek mellékhatása is a film lassabb tempója, ami annak ellenére is elég erősen érezhető 1,5 órán keresztül, hogy zajlanak az események. Elvégre is, a Holdra szállás nem egy pár napos művelet volt, hiszen az Apollo-projekt útját évekig a Gemini-program taposta ki előtte, ami az amerikai adófizetők milliárdjai mellett számos emberéletet is megkövetelt. Mindebben többek között Armstrong is hatalmas szerephez jutott, aki nem csak űrhajósként, de elsősorban mérnökként vált a NASA szolgálatára. A film pedig nem rest beszámolni erről az útról, ami a téma iránt fogékonyaknak nem lesz probléma, ám a pusztán kíváncsi nézőt valamelyest elveszítheti a hosszúnak ható felvezetés. Nekik sem kell félniük, mert megéri türelmesnek lennünk.

Az első ember nagyjából fele a kislányukat tragikus hirtelenséggel elvesztő Armstrong család újrakezdését viszi a vászonra, ami aztán egy jókora érzelmi hullámvasutat tartogat. A Neil és felesége, Janet (Claire Foy) közötti szerelemben nem fogunk kételkedni, ám Ryan Gosling Armstrongja egy roppant magába zárkózó karakter, aki szinte az utolsó pillanatig egy konstanst belső vívódás alanya, hiába a támogató feleség és a két gyermek. Szóval tipikus Gosling-szerep, ami nyilván valahol igaz is, de én nem gondolom, hogy feltétlenül gumiarcúnak kell lennie egy színésznek ahhoz, hogy igazán nagyhatású performanszt tegyen le az asztalra. Gosling pedig rendre ezt teszi, a mostani pedig karrierjének talán legátérezhetőbb és emberibb alakítása, még ha talán kicsit túlzós is. A családi drámát mégis egyértelműen Claire Foy tartja össze, akinek egy teljesen más színésznői oldalát ismerjük meg, mint korábban. Tündököl az erős és határozott anya szerepében, ám ezzel párhuzamosan meg kell birkóznia a tudattal, hogy férje valamelyik nap esetleg nem jön haza munkahelyéről - vagy a Holdról.

Az első ember egy érzékeny alkotás, ami mesterien érzékelteti a nézővel Armstrong elvágyódását (menekvését?) égi kísérőnk irányába, ami a cselekmény előre haladtával egyre csak erősödik. Chazelle rendezése a megfontolt, talán kicsit visszafogott kezdése után fokozatosan megtalálja a hangját, és eléri, hogy izzadó tenyérrel várjuk azt a bizonyos végső küldetést. Igen, ez a film egy életrajzi dráma egy kivételes emberről, de Az első ember valójában arról szól, arról az egy bizonyos pillanatról. Armstrong életének minden pontja, minden döntése és minden egybeesése oda fut ki, hogy ő legyen az első ember, aki megteszi azt a lépést, ami örökre megváltoztatta az emberi történelmet. Chazelle több pontban is megeleveníti azokat a hangokat, akik ellene voltak annak az "esztelen" költekezésnek, amit a Holdra szállás címszó alatt követett el az amerikai kormány éveken keresztül, csakhogy beelőzhessék a szovjeteket. Mindkét oldal tud jogos érveket felsorakoztatni, Damien Chazelle viszont elkészítette ezt az egészen kivételes filmet, ami úgy mondja el nekünk, hogy miért is volt erre az egészre szükség, mint még soha semmi vagy senki azelőtt.

Az első ember végig egy technikailag nagyon nyers történelmi sci-fi, ami minden viszontagságával együtt mutatja be az űrhajósok egészen különleges hivatását. Látjuk az utat, átéljük Armstrong és még sokak kínkeserves küzdelmét annak érdekében, hogy véghezvigyék a lehetetlent. Chazelle pedig nem pusztán egy amerikai sikertörténetet mesél el, hiszen a filmből még a zászló kitűzése is kimaradt, nem véletlenül. Való igaz, ezt mindig is így gondoltam, de ha nem így tettem volna, akkor Az első ember után már egész biztos ugyanezzel a véleménnyel írnám ezt a cikket, hiszen a film mindent erre a szívszaggatóan szentimentális és gyönyörű pillanatra tett fel. A 4K-s, szigorúan 2D-s lélegzetelállító látványvilág, Gosling végtelenül intelligens játéka és Justin Hurwitz lélekemelő zenéje, egyszerűen minden révbe ért a fináléra. Kellett is, hiszen a Holdra szállást így még soha nem vitték vászonra, mint ahogy azt Damien Chazelle tette.

Az első ember úgy vitte vászonra ezt az egészet, hogy nem tudok nem lelkesedni és érzelmes lenni, hiába ígértem meg korábban. A néző ott ül az Apollo 11 legénysége mellett az Eagle holdkompban, kalapál a szívünk, kapkodjuk a levegőt és várjuk, hogy mi is átélhessük azt a pillanatot, ami egyedül két embernek adatott meg az életben. A film pedig emlékeztet minket arra, hogy mennyire boldognak és büszkének kell lennünk azért, hogy voltak, akik helyettünk is, mindannyiunk nevében megtették ezt a felemelő lépést. És akkor megtörténik. Neil Armstrong felfoghatatlan landolása ott vagyunk, ott állunk mi is az űrhajósok mellett, John Hurwitz kozmikus zenéje és a földöntúli látvány levegőhöz sem hagy jutni, majd Armstrong belső vívódása is feloldódik egy olyan jelenet során, aminél aztán tényleg eltörik a mécses. Majd hirtelen néma csönd. Kapunk egy kis időt, hogy felfoghassuk mindazt, amit látunk, mindazt, ami történik. Mert már a gondolata is gyönyörű annak, hogy mindez nem csak fikció, nem csak mese, hanem az emberi történelem része. Az első ember pedig tudja, hogy mikor van az a pillanat, amikor neki már csak asszisztálnia a teljes katarzishoz.

Nekem pedig napokra volt szükségem ahhoz, hogy legyen erőm megírni ezt a megszokottnál talán összeszedetlenebb cikket, ezért elnézéseteket kérem. Az első ember viszont óriási hatással volt (van) rám, amire még úgy sem számítottam, hogy hasonló romantikával, de közel sem olyan zsenialitással viszonyulok a témához, mint Damien Chazelle. Ez a film a stáblista után sem ereszt. Hogyan is tehetné? Elrepített minket egy másik égitestre és lehetővé tette, hogy mi magunk is megtapasztalhassuk azt, ami mind a mai napig egy kicsit felfoghatatlan. Hiszen a Holdra szállás az emberiség diadala, a történelmünk legnagyobb pillanata.