Vannak dolgok, amelyek nem változnak és nem is feltétlen kell változniuk. Dolgok, amelyek ellenállnak az idő múlásának és amelyek megrekedtek nem feltétlen egy szinten, de sokkal inkább egy állapotban. Beavis és Butt-Head, ez a két idiótán nevetgélő kretén pont ilyen. Legutóbb nagyjátékfilmben 1996-ban találkoztunk velük és hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy ott vesszük fel velük a fonalat, ahol ott lerakták. A kanapén, a televízió előtt ülve. Idiótán nevetgélve.

Mike Judge két karaktere kimerül abban, hogy tespednek a kanapén, bámulják/hallgatják az MTV-t, miközben arról ábrándoznak, hogy egyszer majd szexelnek. Alapvető lényegük, hogy ők a megtestesült éretlenség és infantilizmus (minden olyan kifejezésen képesek percekig nevetni, aminek lehet valami szexuális áthallása), Judge pedig erre húzott fel több évadnyi rajzolt marhaságot, amely lehet bármennyire is agyzsibbasztó, de mégis van bennük valami bárgyún szórakoztató. Az 1996-ban bemutatott Beavis és Butt-Head lenyomja Amerikát című film sikerét követően adta volna magát, hogy hamarosan elkészül még egy egész estés kaland, de erre egészen mostanáig nem került sor. Hogy miért pont most készült el? Miért pont most érezte azt Judge, hogy ismét elő kell vennie őket és emlékeztetni a nézőket, hogy ők is az amerikai popkultúra szerves részét képezik? Nehéz erre választ találni és megnézve a filmet élek a gyanúperrel, hogy nem is ez a legfontosabb kérdés. Sokkal inkább az, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen agyzsibbasztásnak 2022-ben?

A történet maga amennyire egyszerű, olyannyira banális. Beavis és Butt-Head, miután egy iskolaverseny során felgyújtják a fél iskolát, megnyerik a pályázatot, amivel bejuthatnak egy űrtáborba. Az ok egyszerű: a két jótét lélek ugyan rendkívül felelőtlenül viselkedett, de hová lenne a társadalom akkor, ha nem karolná fel az ilyen gyerekeket és nem próbálná meg őket jó útra terelni? Az űrtábor keretén belül ezt követően beleszeretnek űrhajós kapitányukba, akivel még az űrbe is kijutnak, ám egy apró gikszer miatt úgy esik, hogy a két seggfej egy fekete lyukba kerülve időt ugrik és kikötnek napjainkban, azaz 2022-ben. 

A Beavis és Butt-Head Do the Universe-nek közelről s távolról sem célja az, hogy megreformálja, vagy akár az, hogy más fénytörésben mutassa meg a két címszereplőt, ez pedig egészen üdítő döntés volt az alkotók részéről. A film lényegi része kimerül abban, hogy Beavis és Butt-Head szexelni akar, ennek folyományaként pedig mindenféle félreértésbe, kalandba, képtelen helyzetbe belekeverednek. Maga a cselekmény a következő sémát követi: a két főhős hajszol valamit, miközben a hatóságok hajszolják őket és lehet a két főhős bármennyire is ostoba, valahogy mindig úgy alakul a helyzetük, hogy az őket üldözők húzzák a rövidebbet. Miközben ők abszolút ösztönlényekként hajtanak előre céljuk elérése érdekében. Emiatt a film több ízben az adott szituációból teremt humorforrást (tévedések vígjátéka), miközben csúcsra járatja a verbális viccelődést, a szóvicceket és a gyermetegségből fakadó poénkodást is. 

Picit a film igyekszik meglovagolni az aktuális sci-fi trendeket is, így a multiverzumok is érintőlegesen képbe kerülnek (például rendre feltűnik egy Okos Beavis és egy Okos Butt-Head, hogy útba igazítsák hőseinket), de nem mennek bele annyira, hogy mondjuk komolyabban párhuzamba lehessen állítani a Rick és Morty című sorozattal. Az időutazásból fakadóan picit azzal is eljátszanak az alkotók, hogy a két főszereplő szembekerülnek a modern társadalom jellegzetességeivel, találmányaival, így például rácsodálkoznak a mobiltelefonra, valamint felvilágosítást nyernek az ügyben is, hogy mi is az a fehér privilégium. Előbbi kevésbé, utóbbi már ihletettebb humorforrás volt, mert természetesen félreértelmezik ezt is, és a felvilágosítást követően szabadon kezdenek randalírozni, mert úgy értelmezik, ők ténylegesen mindent megtehetnek fehérbőrűként. Mike Judge tehát itt-ott belekap a mai világ társadalmi helyzetébe, picit rávilágít egyes emberek (vagy embercsoportok) butaságára, viszont ennél tovább nem megy, de láthatóan is nem is célja. Végtére is egy olyan filmmel van dolgunk, amelynek egyik legfőbb tétje, hogy a két címszereplő elveszíti-e végre a szüzességét, vagy sem. 

Ahogy az utóbbi példából is látszik, Judge teljesen ellenáll annak, hogy bárminemű klasszikus fejlődésen keresztülvigye a két főszereplőjét, vagy, hogy bárminemű mélységet kölcsönözzön nekik. A film egy pontján majdnem megtudunk valamit a szüleikről, de mégis megfosztja tőlünk ezt, ahogyan azt is megtagadja tőlük, hogy bármit megtanuljanak és ezáltal többek legyenek a film végén (már ha nem számítjuk azt, hogy természetesen ők is keresztülmennek a klasszikus "összeveszés-kibékülés"-fázisán). Ők azok az éretlen, bunkó seggfejek, akik örökké ugyanazok maradnak, és akiken örökké ki lehet mutatni két kanos tinisrác végtelen és karikírozott idiotizmusát. Nyilván lehet vitázni azon, hogy milyen eredménnyel, hiszen, amint mondtam, nem minden poén váltott ki belőlem röhögést (de amelyik igen, azért nagyon hálás vagyok), viszont az egész egy ostobán szórakoztató, adekvátan éretlen másfél óra volt, amire a gyengébb pillanataiban is nehezen tudtam haragudni. Mert bár a film nem teljesen tud igazi, ütős humorforrást kovácsolni abból, hogy belehelyezi a duót a mai, modern világba, de abból viszont már inkább, hogy hülyébbnél hülyébb helyzetekbe és félreértésekbe sodorja őket. 

Élvezetes, szórakoztató másfél óraként értékelem tehát ezt a filmet, amit a sorozat rajongóinak mindenképp érdemes megnézni. A veszélye ugyan fennáll annak, hogy esetlegesen a néző már túlnőtt a két főszereplőn, de ha picit engedünk az érettségünkből és előhívjuk a magunkban szunnyadó "kretént", akkor jól járhatunk.