Sosem szerencsés, ha az ember rosszkor van rossz helyen, de egy akcióthriller esetében a rizikófaktor még inkább megsokszorozódik. A Netflixen nemrég debütált Ferdinando Cito Filomarino-film, a Beckett él ezzel a dramaturgiai húzással, és elkalauzolja a nézőt egy olyan Görögországba, amit sokkal kevesebbet látunk filmen, mint kellene (erről majd később).

Már a cselekmény felütését sem könnyű spoilermentesen felvázolni, ugyanis az alapkonfliktust egy rendkívül fontos fordulat indukálja. Na, de próbáljuk meg! Egy szerelmespár, Beckett (John David Washington) és April (Alicia Vikander) épp nyári vakációjukat töltik a politikailag széttagolt Görögországban, ahol autóbaleset éri őket… És igen, itt már nagyon óvatosan kell fogalmazni, hogy ne csorbítsak az élményen, de a lényeg az, hogy Beckett innentől egy kegyetlen hajszába keveredik a helyi rendőrséggel, akik valamilyen oknál fogva az életére törnek.

A történet lassan építkezik a játékidő nagy részében: megismerjük a párt, megtörténik a baleset, majd következik a rendszerszintű "bújócska-fogócska" Beckett és a rendőri szervek között, ami szintén követi az atmoszférából adódó szikár tempót. Félreértés azonban ne essék, egyáltalán nem vontatott a film, sokkal inkább igazodik a settinghez, ami jelen esetben a sziklás hegyekkel és völgyekkel teli borongós Görögország; ellentétben az általában napsütötte tengerpartokkal tarkított turistaparadicsommal, amit valljuk be, többször látunk. A hangulatteremtés tehát remekül működik, de ezzel szorosan együtt jár a feszültségfokozás, ami a thriller műfajának elengedhetetlen része. A "rosszkor vagy rossz helyen"-elv már önmagában bizonytalanságérzetet és dühöt kelthet a nézőben, nem beszélve arról, hogy az enyhén szólva labilis érzelmi állapotú főhősünk semmit nem ért a körülötte folyó történésekből. Beckettel együtt hámozzuk le mi is, a kívülállók, hogy mi történik valójában, és ezzel együtt fonódik a cselekménybe a politikai szál, ami bár önmagában nem túl érdekes, kontextusba helyezi a filmet.

A korrupció, az oldalak közötti állandó ellentét fennállása, a polgárok és a rendszer kapcsolata mind-mind előkerülnek témaként, de az az igazság, hogy sok újat mégsem mutat Filomarino a Balkánon uralkodó kaotikus helyzetről, és megmarad az ilyenkor megszokott közhelyek pufogtatása. A Beckett másik problematikus pontja a címszereplő. Megismerünk egy szerelmes amerikai férfit, aki egyik pillanatról a másikra traumatizált üldözötté válik, és egyetlen célja, hogy kijusson az országból, amilyen gyorsan csak lehetséges. Karakterfejlődésébe viszont - javarészt forgatókönyvi hibák miatt - számos helyen bele lehet kötni, kezdve azzal, hogy egy foggal-körömmel küzdő és elkeseredett menekültből egy minta-szabadságharcos lesz, aki lőtt sebbel is képes 30 métert ugrani egy autó motorháztetejére, majd egyszemélyes hadseregként eltenni bárkit láb alól, mindezt úgy, hogy egyébként informatikus (ezzel nem lebecsülve a szakmát). Igen, a Beckett sem bírja ki, hogy ne menjen át B-filmbe a legvégére, de a jól megkoreografált akciójelenetek és Washington a kellemetlenebb részeket is elviszik a hátukon.

Nem a Netflix újdonsága lesz az új Nem vénnek való vidék, amiben a főszereplő szintén a véletlenek áldozata, de ez is egy teljesen korrekt akcióthriller, aminek megvannak a maga kiemelkedőbb és gyengébb momentumai, melyek közül az előbbihez különösen az atmoszférateremtés, az utóbbihoz a forgatókönyv sorolható. Többnek indult, de végül kevesebb lett belőle.