Kenneth Branagh napjaink egyik legsikeresebb színésze és rendezője, alkotói stílusa pedig messziről felismerhető. Nem megy a szomszédba a színpadiasságért és szereti magát előtérbe helyezni, de a királydrámákban kétségtelenül otthon van. Alfonso Cuarón néhány éve készített egy önéletrajzi ihletésű drámát Roma címmel, most pedig Branagh döntött úgy, hogy ehhez a mintához hasonlóan feleleveníti gyermekkorát a Belfastban, mely az idei Oscar szezon egyik húzócíme.

A 60-as évek végén járunk a címszereplő városban, ahol kis túlzással polgárháborús helyzet uralkodik. A fiatal Buddy (Jude Hill) mégis szeret itt élni munkásosztálybeli családjával, és szívesen jár moziba vagy játszik az utcán, de az idill megtörni látszik, amikor a folyamatos összetűzések miatt felvetődik, hogy hőseinknek el kell hagyniuk Belfastot.

A Romával vont párhuzam nem véletlen, több helyen is hasonlóságot mutat a két film, a fekete-fehér képi világtól kezdve, a család mindennapjain át, a városban zajló konfliktusig. Mégis könnyen el lehet különíteni őket, elsősorban a kulturális különbségek miatt. Az ír virtus és hangulat remekül átjön, Branagh nem kerülgeti a forró kását és a csendes visszafogottság helyett egyből beledobja a nézőt a városban uralkodó állapotokba.

Az elsősorban vallási nézeteltérések addig fajulnak, hogy senki nincs biztonságban az utakon, eközben Buddy igyekszik mindenben a pozitívumot látni és gondtalan gyermekként élni az életét. A cselekmény persze nem csak "A bajokként" elhíresült eseménysorozatra koncentrál, hanem a családra és azok tagjaira is. Az Angliában dolgozó édesapa ritkán van otthon és szeretné biztonságban tudni szeretteit, ezért forszírozza a költözést. Az édesanya kvázi egyedül neveli Buddy-t és a bátyját, noha a nagyszülők próbálnak segíteni, már amennyire az egészségi állapotuk engedi. Minden karakternek megvannak a jellegzetességei, emberiek, kedvelhetők, hitelesek. Főleg Buddy és az idősek párbeszédeit élmény hallgatni. Kedves életbölcsességek és humoros, ártatlan civódások váltogatják egymást, melyekben egyszerűen jó elmerülni, így mi is a kis család tagjának érezzük magunkat.

Remek húzás Branagh-tól, hogy ezúttal nem akar sem tolakodó, sem giccses lenni, a rá jellemző karakánság egy visszafogottabb formája mutatkozik meg. Ez nagyon jót tett a filmnek és ki is hozza belőle, amit lehet, nem beszélve arról, hogy a játékidő alig több másfél óránál. Nem véletlenül, ebben a sztoriban nagyjából ennyi van. Kár lett volna bonyolítani, túldramatizálni, az összkép működik, noha a végeredmény megmarad a díjszezonra készített, jó, de nem kiemelkedő drámának. Érthető, ha valakinek ez már unalmas, vagy rávágja, hogy se íze, se bűze, még sincs szívem beleállni, mert amit kitűzött céljául, azt remekül teljesíti.

A színészek szuperek, Jude Hill első szerepében brillírozik, Ciarán Hinds és Judi Dench Oscar jelölései megérdemeltek, főleg ez előbbié, de Jamie Dornan és Caitriona Balfe alakításairól is csak pozitívan lehet beszélni.

Kellenek az efféle csendes, kellemes, személyes alkotások, még akkor is, ha a műfajon belül úgy működnek, mint egy könnyed akciófilm. Azaz nem sok vizet zavarnak és valószínűleg néhány héten belül már sokat felejtünk belőlük. Az Akadémia persze ezt nagyon szereti és méltán van ott a film a fontosabb kategóriákban, de lusta döntés lenne a főbb díjakat odaítélni neki. Egyszer viszont mindenképp érdemes visszautazni Branagh gyermekkorába és játszani egy jót Belfast utcáin.