Selma Blair a 2000-es években tett szert nagy népszerűségre. A Kegyetlen játékokban - ugyan még az előző évezred végén - emlékezetes alakítást nyújtott, majd feltűnt többek között a Doktor Szösziben és a Hellboyban is. Az elmúlt években azonban szépen lassan eltűnt mozivászonról, ennek okára pedig hamar fény derült: 2018-ban szklerózis multiplexszel diagnosztizálták (a hollywoodi sztárok közül Christina Applegate is ezzel a betegséggel küzd), amely egy központi idegrendszert megtámadó, kifejezetten erőszakos kór, amelyre jelenleg nem áll rendelkezésre gyógymód, megfelelő kezeléssel is csak lassítani lehet a leépülés folyamatát.
Ráadásul ami talán egy színész számára a legkínzóbb, a betegség többek között a beszédet, az írást, és úgy általában az önkifejezést és a művészi kiteljesedést is gátolja. Nemrégiben az HBO Max-re is felkerült Rachel Fleit 2021-es dokumentumfilmje, ami intim és végtelenül inspiráló portrét fest Blair küzdelméről.
Amikor bekapcsolódunk a történetbe, a színésznő már rég tisztában van a diagnózissal. Kendőt hord a fején, ha épp rosszabbul érzi magát, segítséget kér, de összességében úgy tűnik, jól van. Aztán egy pillanat alatt omlik le az illúzió: Blair keresni kezdi a szavakat, majd teljesen elveszíti a kifejezőképességét és fizikai erejét.
Kifejezetten erős ez az indítás, ugyanis a rendező rögtön felhívja a figyelmet a téma alapvető ellentmondásaira: gyakran készülnek ehhez hasonló alkotások, amelyek valamely nagy sztár hatalmas küzdelmét mutatják be egy-egy gyilkos kórral. És ezek kétségtelenül tudnak nagyon inspirálóak lenni, ám igen gyakran megfeledkeznek a téma kellemetlen oldaláról. Pedig abban, hogy valaki ki tudjon írni egy lelkesítő Instagram-posztot, sokszor sok órás munka és legalább ennyi szenvedés van.
Rachel Fleit jó érzékkel egyensúlyozik a küzdelem bemutatása és a pozitív üzenet megtartása között. Előbbi szintén állándó kérdés az ehhez hasonló dokumentumfilmek (és fikciós művek) esetében, hiszen az alkotók akaratlanul is túlesztétizálhatják az emberi szenvedést. Itt azonban szó sincs ilyesmiről, végig érezhető, hogy addig és olyan formában van jelen a kamera, ameddig az még Blairnek komfortos. Ennek minden bizonnyal az is az oka, hogy számtalan jelenetben érezhető a stáb és a színésznő közötti közvetlen kapcsolat (utóbbi több alkalommal is viccelődik azzal, hogy az általa gyengébbnek ítélt poénok vajon benne maradnak-e a kész változatban).
Ugyanakkor a Bemutatjuk Selma Blair-t című film közel sem csak a szklerózis multiplex betegségről és az azzal való megküzdésről szól, több hasonlóan fontos téma is szerepet kap az alkotásban. Blair többek között röviden véleményt formál karrierje alakulásával kapcsolatban. Elmondja, hogy hamar rádöbbent, ő bizony szinte mindig mellékszerepeket fog kapni, és az lesz a feladata, hogy segítse egy nagyobb sztár kiteljesedését. Épp ezért el kellett fogadnia, hogy neki csak a rivaldafény töredéke jut majd.
Rachel Fleit filmjének legerősebb aspektusa azonban kétségtelenül az, amikor a színésznő a gyermekével való kapcsolatáról vall. A mozi remekül világít rá arra, hogy az anyasággal kapcsolatos nehézségek és szülők mentális problémái milyen szinten kerülnek tabusításra máig (erről szól többek között Maggie Gyllenhaal debütáló rendezése, az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány is), és hogy mindez hogyan fordul át olyan önvádba, amely csak tovább tetézi a problémát. Blair egy pillanatra sem próbálja mintaanyának beállítani magát, sőt elmeséli azt a történetet - amiről egyébként az amerikai bulvársajtó igen részletesen számolt be -, amikor gyermeke társaságában került összetűzésbe légiutaskísérőkkel. "Legalább annyi lélekjelenlétem volt, hogy akkor kezdtem önpusztításba, amikor a gyerek apja is ott volt" - fogalmazott igen önkritikusan a film főhőse, aki elismeri, vannak nehéz pillanatai, ám a mozi egészét látva nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire kötődnek egymáshoz a fiával, és hogy Blair számára nincs is fontosabb annál, mint hogy a kisfiú a lehető legkevesebbet érzékelje anyja betegségéből.
A Bemutatjuk Selma Blair-t kiváló film, ami úgy sarkall együttérzésre, hogy közben nem bagatelizálja el főszereplője küzdelmét. Ráadásul szűken vett témáján kívül Rachel Fleit munkája számos társadalmi kérdéssel kapcsolatban is árnyaltan fogalmaz.
