Paul Kersey egy szelíd, erőszakot messzire elkerülő ember. Kollégája szerint igazi "vérző szívű liberális", aki filmünk elején még szentül meg van győződve arról, hogy az utcai bűnözők inkább sajnálatra méltó emberek, akik azért lettek olyanok, amilyenek, mert a társadalom mostohán bánt velük. Nem telik el sok idő a filmből és családját néhány fiatal suhanc által erőszakos támadás éri: feleségét és lányát megerőszakolják. Felesége a kórházban hal meg pár órával később, lánya pedig súlyosan katatón állapotba kerül, napokkal később is a sokk hatása alatt van. Paul Kersey, mint szelíd, erőszakot messzire elkerülő ember meginog. Örökké sztoikus arcának barázdái között meglapulni látszik a kétségbeesett, magatehetetlen férfi, aki hirtelen képtelen összeegyeztetni világnézetét azzal az esettel, ami történt.
A vigilante-filmek, azaz az önbíráskodás aktusát ilyen-olyan módon prezentáló mozgóképes művek története Michael Winner rendezésében, Brian Garfield azonos című regénye nyomán készült Bosszúvágyig vezethetők vissza. A családi tragédia vagy egyéb indíttatásra fegyvert ragadó kisember története mostanra már jól ismertté vált a rutinos mozibajáró emberek számára: 1976-ban ott volt Martin Scorsese Taxisofőrje, Abel Ferrara rape 'n' revenge-dzsel párosította a Ms. 45-ban, a kétezres években Michael Caine őszkorában kóstolt bele az önbíráskodásba, de még Jodie Foster is fegyvert ragadott, hogy rendet tegyen az utcán (A másik én című filmben). És akkor még egy szót sem említettünk a Megtorló-filmekről (legyen szó akár a '89-es, a 2002-es, vagy épp a 2008-as iterációról), valamint a Jason Eisner által rendezett, Rutger Hauer nevével fémjelzett Hobo With a Shotgun című filmről. Mindig hálásnak, mitöbb: kielégítő témának bizonyul megnézni valakit, akinek bár nem tartozik hatáskörébe, mégis felveszi a kesztyűt azok ellen, akik az ártatlanok életére törnek. Wish-fullfillment fantasy, ahogyan az amerikai mondaná. Ezzel a fajta vágybeteljesítő aktussal azonban akadhat egy-két probléma - kiváltképp érzékelhető ez a mai Amerikát elnézve, ahol sajnálatos módon továbbra is aktuális a fegyvertartás létjogosultsága. A terrorcselekmények miatt puskapor-hangulatú társadalmi közeg egyre inkább megoszlik az ügyben, hogy mennyiben lenne hasznos vagy épp veszélyes, ha bármely polgár számára elérhetővé válnának a lőfegyverek. Vajon jó lenne, ha a tanárok tarthatnak maguknál fegyvert? Vajon jó ötlet, ha csak több lenne a pisztoly és nem kevesebb? Vajon jó és dicsőítendő ötlet az, ha egy egyszerű állampolgár, aki se nem rendőr, se nem bármi más hatósági személy, fogja magát és elkezdi gyilkolni az utcai sihedereket?
Nyilvánvalóan akárhogyan is áll hozzá az adott alkotó ehhez a kérdéskörhöz, valamelyik csoportot megtalálja - legyen az akár "vérző szívű liberális", vagy sem. És akármelyik csoportot is találja el, kontentjéből fakadóan parázsvitákat szító, gondolatprovokáló témával van dolgunk. Ezzel kapcsolatosan eszembe jut egy régi anekdota, amelyet Michael Winner rendező osztott meg önéletrajzi könyvében. 1973-ban, amikor a The Stone Killer című film utolsó jelenetét forgatták, Charles Bronson megkérdezte a rendezőt, hogy mit kellene legközelebb csinálniuk, mire Winner előhozakodott az ötlettel, melyben egy férfi elkezd bűnözőket lőni. "Szeretném megcsinálni." - mondta Bronson. "A filmet?" - kérdezett vissza Winner. "Nem. Bűnözőket lőni." - így Bronson. Ennek a sztorinak az ismertetésével csak rá szeretnék világítani az alkotói szándékra, valamint az alkotó gondolkodására egy adott témát illetően. Érdekesnek bizonyulhat, ha elkezdünk beszélgetni a Bosszúvágyról, hiszen egy olyan filmnek tartom, amit nehezen lehet megvádolni azzal, hogy túlzottan egyoldalúan ábrázolná az önbíráskodás cselekedetét. Vagy legalábbis bármelyik csoport könnyedén beleolvashatja a látottakba a maga igazát. Ezt pedig többek között annak is köszönhetjük, amiként Bronson megformálja Paul Kersey karakterét. Az alapvetően csekély színészi eszköztárral rendelkező színész egy hétköznapi, szófukar, de szerethető emberként ábrázolja Kersey-t, aki odavan feleségéért, és aki hirtelen nem tudja, mit kezdjen azzal a lehetetlen helyzettel, amiben magát és családját találja. Veje pipogyasága nem sokat segít, ahogyan az sem, hogy a rendőrök látszólag tehetetlenek a helyzettel szemben lévén, hogy napi több ilyen incidens történik és lehetetlen kézre keríteni a tetteseket. A bűnözési hullám megállíthatatlanul tör előre. Kersey elutazik egy üzleti ügyben, melynek során üzleti partnere fegyvert ajánl fel neki önvédelem gyanánt, elviszi lőgyakorlatra, valamint - és ez a leginkább kulcsfontosságú történés hősünk "kattanását" illetően - ellátogat egy filmes westernvárosba, ahol kaszkadőrök eljátszanak közönség szeme láttára egy jelenetet, melyben banditák csapnak össze a helyi seriffel. Vágybeteljesítés. Kersey kémlelő, lassan megvilágosult arcát közelről veszi a kamera és tisztán látjuk, hogy megtalálta azt a lelki fogódzót, amely segíthet neki tovább jutni ezen a súlyos tragédián. A "vérző szívű liberális" ekkor formálódik át azzá az emberré, aki minden frusztrációját és dühét, magatehetetlenségét erőszakba oltja. [Ezzel pedig a film kvázi azt is állítja, hogy minden liberális gondolkodású embert egyetlen erőszakos tragédia választ el attól, hogy gondolkodása megváltozzék.] Ha úgy tetszik, vágybeteljesítés mellett egyfajta terápiaként is szolgál Paul számára ez az egész önbíráskodás - éppen csak vejével egyetemben mi is sejtjük, hogy bármin is megy keresztül a férfi, valami nagyon nem stimmel. Mintha folyamatosan, a jelenet megtekintése óta egyre csak veszítene a valóságérzékeléséből.
Mindeközben a férfi önbíráskodását bemutató erőszakjelenetek is inkább taszítók, józanul durvák és őszinték (Kersey áldozatának földön vonaglása), mocskosak, a legkevésbé sem vonzók. Kevéssé arra játszanak, hogy kedvet hozzon az ember számára az önbíráskodáshoz, mint inkább egyenesen megmutatni azt, milyen az, ha valaki megöl valakit. Hősmomentumok és nagy, big-bang finálé nélkülözésével, Herbie Hancock jazzes muzsikájával karöltve teszi ezt, Charles Bronson rezzenéstelen arcával fűszerezve (az ő szerepét egyébként eredetileg Jack Lemmon keltette volna életre, míg a rendezésre Sidney Lumet volt esélyes). A film éles határvonalon egyensúlyozik annak érdekében, hogy valamelyest pártatlan legyen és a szürke zónában maradjon. Winner filmjét ennek ellenére veszélyesnek titulálták, több színész az erőszakossága és a forgatókönyv gusztustalansága miatt dobta vissza a főszerepet (Bronson ügynöke is hevesen ágált az ellen, hogy a színész elvállalja a filmet) és nehéz őket ezért elítélni. Nehéz elítélni azt, aki esetleg amiatt aggódik, hogy bátorítólag hathat a film egyes személyekre, hiszen - fun fact - maga a szerző is az után írta meg regényét, hogy vandálok kárt tettek az autójában. Persze, tette ezt az után, hogy már lehiggadt és képes volt józan fejjel megítélni a dolgokat és kielemezni saját agresszív, dühödt reakcióját a történtekre. A film pedig okosan nem is nagyon megy el amellett, hogy egy ilyen önbíráskodás bizony komoly hatással van a közéletre: híradásokban láthatjuk, amint az utca embere (többek között egy idős hölgy) is felbátorodik és megvédi magát a rá leselkedő vandál viselkedéstől, miközben Kersey alig észlelhető mosollyal arcán nézi a televízióban mindezt. A rendőrség pedig: elégedetten, ugyanakkor enyhe óvatossággal konstatálja, hogy a bűnözési statisztikák pozitív irányba változtak. Nem töketlenek, csak épp tétlenek - bőven túlnő rajtuk ez az ügy és valahol roppant ironikus, hogy sem lecsukni nem tudják Kersey-t, sem pedig nyilvánosság elé tárni titkos kilétét - hiszen akkor mártírt csinálnának belőle.
Érdemes összevetni Winner alkotását a hetvenes évek egy másik emblematikus mozgóképével, a Piszkos Harry-vel: mindkettőt vádolták amiatt, hogy az erőszakot élteti, Harry Callahan karakterét egyenesen fasisztának is nevezték (többek között Roger Ebert filmkritikus is). De ha úgy tetszik, mindkét film egy kvázi reakció a környezet elharapózó erőszakosságára - a két film az érem két-két oldalát használja, hogy megmutassa azt a tehetetlenséget, tétlenséget. Míg Kersey az átlagemberek közül lépett elő, hogy igazságot tegyen, addig Harry már eleve ott van a bűnüldözői körökben és onnan lép ki fél lábbal, sajátos nyomozási technikákat alkalmazva.
Mind a Piszkos Harry, mind pedig a Bosszúvágy aztán olyan sikernek örvendett, hogy több folytatás is készült hozzájuk. Persze, amiként az a nagykönyvben meg van írva, ami az első részben visszafogottság és komolyabb dráma tetten érhető volt, az a későbbiekben teljesen elhalt és csak az igazságtevés kaján öröme, valamint az akciójelenetek maradtak meg. Bár, ne legyünk sznobok: Charles Bronsont mindig élvezet nézni, ha átvált megtorló-üzemmódba. Az első rész azonban még riasztóan hihető, realisztikusnak ható képet ad a hetvenes évek New Yorkjáról és bár bizonyos szinten igazolja Kersey tevékenységét, teszi ezt anélkül, hogy glorifikálná a tevékenységét vagy őt magát. Hiszen bár nem kapunk olyan jelenetet, amelyben esetleg otthon, a négy fal között lelkiismeret-furdalás gyötörné, mégis, felesége halála óta folyamatosan távolodik el tőlünk, mígnem csak árnyéka lesz önmagának. Egy árnyék, ami ott settenkedik az éj leple alatt és leselkedik azokra az emberekre, akik egy kicsit is gyanúsak. És lő, szemrebbenés nélkül. De amit nem tudnak azok az emberek, akik hősként tekintenek rá, hogy ezért az életért óriási árat fizetett. Egzisztenciáját, boldogságát, szemléletmódját adta érte. Végül ő lett a vadnyugati seriff, csak épp minden álomgyári glanc és szépítés nélkül.
[Az új, Eli Roth által rendezett, Bruce Willis főszereplésével készült filmről írott kritikánkat emitt olvashatjátok.]