Ahogy 2008-ban a nagyra becsült, többszörös Oscar-díjas Kirk Lazarus is megmondta a Trópusi viharban: sose nyomjál full kretént. Bár egy fikciós karakter máig idézett beszólásáról beszélünk, annak örökérvényűsége vitathatatlan, még akkor is, ha erről Hollywoodban mai napig képesek megfeledkezni.
Az elmúlt években a dél-koreai film- és sorozatgyártás kapott szárnyra a filmes körökben, aminek hírnevét néhány egészen kimagasló mű öregbítette. Ezzel együtt azonban látni kell, hogy az ázsiai filmipar sem tökéletes, és bár folytonos innovatív hozzáállása dicséretre méltó, azért lépten-nyomon félre tudnak csúszni azok a projektek, melyekben egyszerűen túl sok mindent akarnak egybetömöríteni.
Jelen recenzió tárgya, a Carter is ez utóbbi próbálkozások sorát hosszabbítja. A trailer alapján még ígéretesnek tűnő koncepció egy koreai John Wick ígéretével kecsegtetett, melyet a Hardcore Henry, illetve az 1917 technikai megvalósításával próbáltak még egyedibbé tenni. A papíron hangzatos turmix azonban a valóságban végül egy akkora katyvasz lett, amiből még napokig nehéz lesz felocsúdni.
A Carter elején egy férfi (Joo Won) arra ébred, hogy egy hang beszél hozzá a fejében - Carterként hivatkoznak rá. Csakhamar kiderül, hogy egy szuperfontos küldetéssel lett megáldva, és amennyiben azt záros határidőn belül nem teljesíti, akkor azt a lánya és a felesége fogja bánni. A helyzetet nehezíti, hogy Carternek nincs semmi emléke az ébredés előttről, de ettől még vonakodva beleáll a kihívásba (pedig lehet, hogy nincs is felesége és lánya!).
Mint mondtam, a dél-koreai filmgyártás újító, merész hozzáállása üdítő lehet a 2020-as években, amikor Hollywoodból már csak biztonsági játékot űző filmek érkeznek többnyire. Amikor a Carter elején világossá válik, hogy ez a film az 1917 nyomdokain haladva vágás nélkül próbálja elmesélni a titkos ügynök harcát a CIA-vel, illetve a két Korea titkos ügynökeivel szemben, még elismerően bólogathatunk, hogy igen, ez azért tökös húzás.
Ugyanakkor Byung-gil Jung rendező hiába merített az 1917-ből vagy a Hardcore Henryből, arról megfeledkezett, hogy a hasonló koncepción alapuló filmek többnyire max 90 percig tudnak szórakoztatóak lenni. Az sem véletlen, hogy a found footage alkotások is 80-90 percre szakosodtak az évek során. Jung azonban erre a kialakult trendre fittyet hányva inkább kétórás játékidőre adta a fejét, és észak-koreai diktátorokhoz hasonlóan senki sem mert szólni neki, hogy ez túl sok lesz.
Alapjában véve a Carter nem lenne több egy fullba tolt kreténségnél, és ha ezt nyíltan fel merte volna vállalni, akkor talán a kétórás játékidő sem egy kínvallatásként érződne. A főhős abszolút komolyan veszi magát, miközben a forgatókönyv tele van komolytalan fordulatokkal. Szintén nehéz fenntartani azt a nehezen felépített feszültséget, ha gyorsított és lassított felvételek váltják egymást, ami tragikomédiába fojtja az akciójelenetek többségét. És bár valódi vágást valóban nem kapunk a Carterben, nagyon kitűnnek azok a pillanatképek, ahol a forgatás közben megtörtént az a bizonyos szünet két jelenet felvétele között.
A technikai bakikon túl azonban a cselekmény hitelessége is sok sebből vérzik. 2022-ben nem kaphatunk olyan ügynököket is megmozgató filmet, melyben ne bukkanna fel egy titokzatos vírus. A Carter egyik erénye a kevés közül, hogy legalább nem egy egyszerű zombi- vagy halálos vírus tizedeli az észak-koreai népet, hanem csupán egy alanyokat megkopaszító és egyben agresszívvá tevő kór. Azonban ennek tünetei, és az általa kifejtett hatás is olyan ütemben változik, mint augusztus 20-án a magyarországi időjárás. Az abszolút mélypont, amikor kukásautóval szórják ki a fertőzött hullákat egy verembe, hogy felgyújtsák őket, de fellángolva hirtelen mindannyiuk felébred a tetszhalott állapotból, és elkezdik tizedelni a meglepődött katonákat.
Azonban a nevetségesség netovábbja az maga Carter és az ő akciójelenetei. Úgy aprítja a 30-40-szeres túlerőt puszta kézzel, hogy John Wick is megirigyelné azt, ha egyáltalán elhinné, hogy mindezt egy cseppnyi verejték nélkül meg lehetne oldani. Márpedig a mesterséges sebek és vércsíkok gyarapodásától eltekintve Carter csak megy előre, és Pierce Brosnan legszebb James Bond pillanatait idézve intéz el mindenkit: CIA-ügynököket, észak-koreai csatlósokat, illetve dél-koreai hűséges szolgákat egyaránt. Legtöbbször pedig mindezt olyan koreográfia mellett végzi el, amit a gyorsítások és lassítások révén cirkuszi mozdulatsorként tudunk csak értelmezni.
Ha mindez nem lenne elég, a Carter még megpróbálja sokkal bonyolultabbnak is mutatni magát, mint amilyen. Ármánykodás és cselszövés is biztosíthatna további izgalmakat a "fantáziadús" akciójelenetek mellett, de valójában ebben a dimenzióban sincs tétje a dolgoknak. Fel-felmerülnek részletek Carter múltjából, melyeknek végül nem lesz semmi jelentősége, és a családi dinamikát sem sikerült hitelesen érzékeltetni.
A két óra alatt azért elvétve akadt néhány valóban elismerésre méltó megoldás vagy jelenet - a flashbackbe való visszaváltás a film utolsó ötödében például gyönyörűen lett kivitelezve. Ha több ilyen húzást tudtak volna belepakolni egy 80-90 perces filmbe, akkor a Carter akár egy szórakoztató akciófilm is lehetett volna Dél-Koreából. Ehelyett egy feleslegesen elnyújtott, kabaréba fulladó, sokat markolni kívánó, de abba belebukó alkotás lett. Sokáig vacilláltam, hogy vajon kólával elmehetne-e a Carter, ám túl kevés jóra jutott túl sok rossz megoldás, ami miatt szigorú leszek, és inkább arra érdemesebb alkotások felé terelném az olvasókat. Aki pedig egy ültő helyében végig tudta nézni a Cartert, az a következő Puliwood kvízen a vendégem egy sörre.
