Nagyon vissza kellett mennem az időben, hogy megkeressem az első teaser videót a Code 8-hoz, egészen 2016-ig, akkor indította útnak a közösségi finanszírozást Stephen Amell (Arrow) és Robbie Amell (Upload, The Tomorrow People), hogy megvalósíthassák egy régóta dédelgetett projektjüket. A kért összeg pár nap alatt befutott, sőt, még túl is teljesítették magukat, de azért a mozis forgalmazással nem is próbálkoztak, rögtön online debütált a filmjük és pár hete a Netflixre is felkerült (trendingelt nálunk is). A srácok alakítják a két főszereplőt, de a rendezést inkább kiadták a kezükből, ami jó döntésnek bizonyult, még akkor is, ha Jeff Chan eddig gyakorlatilag semmit nem csinált még. 

Érdemes azzal kezdeni, ami a film legnagyobb erénye, ugyanis a hangulat nagyon rendben van. Az első pár képkocka réginek beállított híradó kivágásokkal gyorsan felvezeti nekünk a világot, amiben valamilyen megmagyarázhatatlan módon az embereknek egy számjegyű százaléka különleges erővel születik (nem olyan változatosak, mint az X-Menben, inkább standard erők vannak), de láss csodát, a kezdeti hasznosságuk után a társadalom rövid úton kirekeszti őket és persona non graták lesznek. Itt nem tömörülnek szupergimibe és mentik meg a világot, hanem próbálnak valahogy túlélni, nem túlságosan feltűnni és ha nincs más lehetőség, nem éppen tisztességes úton megszerezni, amire szükségük van. Érezhetően ebben a világban már kihalt a remény, csak a gyűlölet nyilvánul meg mind a két oldalon. A társadalmi feszültség állandóan jelen van, szinte már tapintható, mindenki fél a másiktól, a személyi jogok a földbe vannak tiporva a robotok, drónok és arcfelismerő programok segítségével.  

Ebben a nem épp egyszerű világban próbál Connor valahogy tisztességesen érvényesülni, de a sors ott rúg bele, ahol csak tud, napról napra él, nem kap munkát, hiszen bejegyzett ötös osztályú electric, ráadásul az anyja beteg, és a korábbi befizetetlen orvosi számlák miatt az életmentő kezelést sem kaphatja meg. Itt lép be a képbe Garrett, aki egy kicsit illegális dologra bérli fel, cserébe a pénz ugye átlagon felüli. Érdekesen vannak felépítve a karakterek. Mondhatni, hogy Garrett gyakorlatilag Connor jövőbeli verziója. Annyi mindent kellett már elviselnie az élettől, hogy teljesen elvesztette minden hitét az emberségben, és csak önti Connor nyakába a töménytelen gyűlöletet. A sok csalódásból és haragból szerez motivációt, és dacból szembe megy a világgal, ő már nem fog a szabályok szerint játszani. Connor bár még nem tart itt, de szépen csordogál ugyanebben a mederben, és ugye kétségbeesett emberek kétségbeesett döntéseket hoznak. Pedig alapvetően helyén van a szíve, és ha nem lenne muszáj, nem vetemedne ilyen szélsőséges megoldásokra sem. 

Maga a történet nem éppen a legzseniálisabb része a filmnek, maradjunk annyiban, hogy most sem találták fel a spanyolviaszt, viszont valahogy a ritmusa, az információáramlás pont jó ütemben menetel előre és kicsit megmagyarázhatatlanul beszippant a világ. Mondjuk azt, hogy átérezhetővé válik ezeknek az embereknek az élete, és csak azért, mert valakinek különleges képességei vannak, nem válik azonnal különleges emberré.  

Sokat dobott ezen a földhözragadtság érzésen, hogy a CGI nem lóg le a képről. A drónok, a robotok és a szupererők is mind kölcsönöztek a valóságból, ami lehetett a limitált pénzügyi keret miatt, de nagyon remélem, hogy inkább kreatív döntés volt, mert tényleg érezhetően a világ része és jobban megragad. Nem annyira szokványos a stílusa, még akkor sem, ha éppenséggel a szokásos panelekből van összerakva, ezért csak ajánlani tudom. Másodszorra nekem sikerült még jobban elmerülni benne és szimpatikus volt, hogy nem csak a felszínesen nyúl meglehetősen fontos társadalmi témákhoz.