2015 novemberében az európai sajtó a bukaresti Colectiv nevű szórakozóhely tragédiájától volt hangos, amikor is egy beltéri koncert során a felelőtlenül használt pirotechnika miatt lángra kapott a klub mennyezete. A gyakorlatilag teljesen tömött terem fiataljai mire észbe kaptak, néhány másodperc leforgása alatt az egész helyiség egy tüzes pokollá változott. A szórakozóhely újabb hiányossága miatt vészkijárat sem volt megnyitva, így a bent lévő több száz embernek kizárólag a főbejáraton keresztül volt lehetősége elhagyni a helyszínt. A tűzesetben 64-en vesztették életüket, közülük a legtöbben még a tragédia után, megfelelő kórházi ellátás hiányában haltak bele a súlyos, vagy akár kevésbé súlyos égési sérüléseikbe. Alexander Nanau oknyomozó dokumentumfilmje ezt a megdöbbentő, épp ésszel nehezen felfogható történetet meséli el.

Nanau, a film operatőre, vágója és egyben rendezője nem a tragédia estéjét, hanem mindazt igyekezett feldolgozni és bemutatni, ami az azt követő időszakban történt. Olyan belviszály alakult ki Romániában, melyet nem gyakran látni, ennek katalizátora pedig az egészségügy és a politika velejéig romlott, reménytelenül korrupt szimbiózisa. Ellentmondások közepette, kórházi fertőzésekben hunytak el olyanok is a balesetet követően, akik egyébként nem kritikus állapotban érkeztek meg oda. Hiába volt egyértelmű, hogy a román egészségügy képtelen korszerű és szakszerű ellátást nyújtani az égési sérüléseket szenvedőknek, mégsem támogatták azok külföldön való ellátását - vagy csak akkor, amikor már késő volt. Persze, hogyan is tudnánk reálisan belelátni az ilyen zárt belpolitikai ügyekbe. Egy román sportnapilap, a Gazeta Sporturilor elhivatott kis csapata kezd önjelölt oknyomozásba, a Colectiv pedig narráció és sallangok nélkül, egytől-egyig hiteles és valóban megtörtént felvételekkel vezet be minket egy olyan nyúlüregbe, amiből napokkal később sem fogunk szabadulni.

Vérfagyasztó képsorokkal indít a film, melyet a tragédia éjszakáján a Colectivben koncertező banda operatőre készített. Láttam már korábban is a nyilvánosságra hozott felvételeket az esetről, ám ez valami olyan, amihez nem tud hozzáedződni az ember. A nyitány után várható lenne, hogy Nanau dokuja a tűzeset előzményeit és körülményeit tárja fel előttünk, ehelyett viszont egy sokkal nagyobb léptékű narratívát kapunk. A film Catalin Tolontan újságíró oknyomozói tevékenységét követi elsősorban, akinek az első és legfontosabb kérdése, hogy hogyan lehetséges az, hogy a kórházi kezelések során többen haltak meg, mint magában a tűzesetben. Természetesen válaszokat is kapunk, gondolok itt akár arra, hogy a kórházak többségében alkalmazott fertőtlenítőszereket az azt szolgáltató cég az optimális koncentráció tízszeresére hígította, vagy, hogy a politikai érdekeltségű kórházigazgatók uniós milliókat sikkasztottak el. Ám hiába látnak napvilágot ezek az épp ésszel nehezen felfogható részletek, ha egy velejéig korrupt és gyarló rendszerrel szemben kell fellépni a filmben követett kevéske embernek - később már tömegeknek.

A Colectiv elsősorban a román média szemén keresztül igyekszik hiteles képet adni arról a filmbeillő összeesküvésről, ami főképpen a kisember hátán csattan. Nem egy szájbarágós, utólag elmesélt történetet kapunk, hanem olyan felvételeket, amik valós időben, az események sűrűjében születtek meg. Az újságírók mellett orvosokat, kórházigazgatókat, az egészségügyi minisztert, az igazságra szomjas tüntetőket, az áldozatok hozzátartozóit és a Colectiv-katasztrófa néhány túlélőjét is megszólaltatja film. A résztvevőkkel együtt feszült sajtótájékoztatókon ülhetünk majd, az anyósülésről figyelhetjük a korrupciós ügybe keveredett kórházigazgató lépéseit, de a törvényhozói döntésekbe is belenézhetünk. Utóbbi a tragédia után kinevezett, meglehetősen szimpatikusan ábrázolt, fiatal, változásokat sürgető egészségügyi miniszter, Vlad Viculescu révén történik. A korábban Bécsben maga is orvosként dolgozó férfi egy szakértőkből összetevődő, technokrata csapattal az oldalán igyekszik felszámolni, majd a pozitív jövő reményében átalakítani a korrupt egészségügyi rendszert. A Colectiv pedig innentől fogva éri el maximális hatásfokát. Viculescut követve szembesülünk azzal, hogy maximális elhivatottsággal és nyitottsággal is menyire nehéz, ha nem lehetetlen megálljt parancsolni egy bő 30 éve rothadó közegnek és folyamatnak.

A Colectiv az egyik pillanatban kíméletlenül nyers, a másikban pedig szívbe markoló empátiát tanúsít az áldozatok irányába. Olyan titokban lencsevégre kapott felvételeket is bemutat, melyeken egy kórházi ágyban fekvő égési sérültet láthatunk, akinek testét a szakszerűtlen kezelés és fertőtlenítés eredményeként húsevő baktériumok, lárvák borítják. A néző pedig tényleg nem akarja elhinni mindazt, amit lát. Mindeközben viszont személyes tragédiákat is megélünk, apák és anyák elkeseredett beszámolóit hallgatva kapunk képet igazán arról, hogy itt nem pusztán egy diszfunkcionális rendszer sorsáról, hanem emberéletekről dönt valaki azzal, amikor az uniós pénzek jogszerű felhasználása helyett a Kajmán-szigetekre utazik inkább. Egy fiatal nőt is bemutat nekünk a Colectiv, aki túlélte ugyan a rémálomszerű estét, testét viszont maradandó égési sérülések érték, míg egyik kezét részlegesen, másikat teljesen elveszítette. A lány azonban nem fél megmutatni mindazon sebeket, amiket magán visel: egy fotósorozat emlékeztet minket arra, hogy egy, az életet alapjaiban megváltoztató tragédia után is van lehetőség a folytatásra, egy boldog életre - már a szerencsésebbeknek. A valóság azonban útját állta annak, hogy a film maga is egy ilyen reményteljes gondolattal zárja mondandóját.

A Colectiv egy feszült és hiteles dokumentumfilm, mely amennyire csak lehet, igyekszik pártatlan maradni és végig az igazság oldalát képviselni. Olyan alkotás ez, ami szeretne, sőt, próbál változtatni, nem kevésbé annak főszereplői. Van, amikor viszont ez sem elég, mert a film konklúziója legalább annyira kétségbeejtő és fájdalmas, mint ami 2015 októberének végén, egy bukaresti szórakozóhelyen történt.