Creed 2 - Kritika

|

A film, amiben Sylvester Stallonét utoljára láthatjuk Rocky-ként.

Az immáron több, mint négy évtizedes múltra visszatekintő Rocky-szériának objektíve nézve már rég le kellett volna áldoznia. Ami azt illeti, tulajdonképpen le is áldozott, de hála Stallone makacsságának és az általa életre keltett, kultuszra szert tevő karakterek iránti ragaszkodásának, immáron sokadik újjászületését éli a franchise. Ha úgy vesszük, kicsit úgy viselkedik, ahogyan a főhős is: meglehet, hogy a történet egy pontján rendesen padlóra küldik, de mindig van annyi lélekjelenléte, akaratereje, hogy felkeljen a földről és újult erővel ismételten ringbe szálljon. Amikor pedig ismét ringbe száll, általában olyan győzelmet arat, amelyet kiütésesként tudunk leginkább aposztrofálni. Megtörtént ez a gyászos fogadtatású ötödik etap után a 2006-os Rocky Balboával, majd amikor azt gondoltuk, mindent elmondott már a karakterről és a bokszról ez az ölelnivaló mackóférfi, előrukkolt egy teljesen más perspektívát magáénak tudó Creeddel. Ez azonban már főként Ryan Coogler filmje volt, ahogyan Sly maga is inkább egy háttérben bölcselkedő mentorfigurává nemesedett, miközben a friss vér igyekezett magának utat törni Adonis Creed, azaz Michael B. Jordan képében. A Creed egy karakteres, határozott film volt, ami jó érzékkel használta fel azon elemeket, amelyek kedveltté tették a franchise-t, miközben szépen, szívhez szólón beszélt egy olyan fiatalemberről, aki apja árnyékában keresi a saját útját és egy férfiról, aki mindeközben igyekszik átlépni önnönmagára vetülő sötét árnyékát. Szép volt, tiszteletteljes és mindeközben frissnek hatott.

Hirdetés

A folytatás - ahogy az sejthető volt - nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol abbahagyta az előző film: Adonis Creed tovább tör a csúcsra, megszerzi a bajnoki címet, egója pedig csak növekedni látszik. Biankával való kapcsolata - miután megkéri a lány kezét - fordulóponthoz ér, majd a helyzet csak fokozódik, mikor kiderül: a lány anyai örömök elé néz. Boldogságukat csupán a zenei karrierre törekvő Bianka rohamos hallásvesztesége árnyékolja be, valamint az, hogy ez akár még örökletes is lehet. Mindeközben Adonis-nak új kihívója akad Ivan Drago fia, Viktor személyében, ami ugye tudjuk mit rejt magában (aki nem tudná: Ivan Drago megölte a ringben Apollo Creedet).

Már ennyiből is leszűrhető, hogy a rendezői székbe belehuppanó Steven Caple Jr. (aki eddig a The Land című filmmel szerzett magának ismertséget a függetlenfilmes körökben) nem kis dologra vállalkozott. Persze, már az előző filmnek is egyik fő tematikája volt az apai örökség, szóval ez nem mondható újkeletűnek, de a rendező ezt itt feltekeri a maximumra és igyekszik több módon is körbejárni a topikot. Ebben a filmben így mindenkinek megvannak az apás-fiús problémái a Drago-családtól kezdve a Creed-famílián át egészen Balboáig: itt vagy túl akarnak lépni a családtagok valamin, vagy képtelenek a normális kommunikációra egymás között. Ivan Drago a derékba tört karrierjét, csorbát szenvedett egzisztenciáját szeretni helyrepofozni a fián keresztül (ha a fiú megveri Adonist, akkor a dicsőség adott), Rocky próbálja összeszedni a bátorságot arra, hogy fiával felvegye a kapcsolatot (akit legutóbb a Rocky Balboában láttunk), Adonis-nak pedig el kell döntenie, hogy édesapján akar-e bosszút állni, vagy pedig egész egyszerűen harcosként akar bizonyítani. Vannak itt dilemmák bőven, nem kell aggódni.

Erősen kételkedem abban, hogy a Creed II. bármely Rocky-rajongónak csalódást okozna, hiszen ugyanúgy biztos kézzel szállítja azokat az elemeket, amelyek egy Rocky-filmet Rocky-filmmé avanzsálnak, mint ahogyan tette az összes eddigi epizód. Megvannak az inspiráló, lélekemelő monológok (Stallone még mindig nagyszerű ezek előadásában), a szokásos szerkezet (ahhoz, hogy a főhős a végén újult erővel, tiszta fejjel tudjon küzdeni, előbb el kell buknia), illetve az elmaradhatatlan tréning-montázsok. A karakterdinamika is teljesen a helyén van, instant kedvelhetőek és érezhetők mindnyájuk között azok az együtt töltött idők, legyenek azok szerelmes órák vagy tanulással, tanítással töltöttek. Ezen felül amiként kapunk emlékezetes momentumokat a Rocky-Creed párostól (bár egyik sem közelíti meg az előző film utolsó jelenetét), ugyanúgy kapunk jeleneteket a Rocky-Drago, valamint Creed-Bianka duótól is, amelyek megmelengetik a szívet így vagy úgy. Igazából hangozzék akármilyen furán, olyan mintha egy szép nagy család története peregne a szemem előtt, amibe beletartozik mindenki, még Dragoék is, hiszen az ő sorsuk is bőven összeforrt a többiekével. Mindezeket figyelembe véve Caple Jr. rendezése egy olyan komfortmozi érzetét keltette bennem, amely tisztességgel gördíti tovább a történéseket anélkül, hogy túlzottan nagy meglepetéseket okozna.

Másrészről nem tudom nem csóválni a fejemet a végeredmény egészét látva, hiszen Ryan Coogler sokkal jobban kezelte ezeket az elemeket és bár nem vállalt magára annyi mindent, mint Caple, biztosabb kézzel, karakteresebben, bontotta ki a témát, melyet megcélzott. Caple filmje megelégszik a klisékkel és azzal, hogy inkább csak a felszínt kaparja. Hiába van szíve a filmnek, valahogy mégsem dobog úgy, ahogy kellene - inkább csak úgy szépen komótosan teszi azt és csak néha vannak kilengések a skálán egy-egy ismerős dallam felütésekor (továbbra is lúdbőröztető érzés, mikor felcsendül a megfelelő pillanatban a diadalmas főtéma). A színészi alakítások ugyan remekek, Michael B. Jordan, Sylvester Stallone szépen teljesítenek és próbálták még jobban kibontani a karaktereiket, viszont Tessa Thompson személyes drámája úgy éreztem, hogy csak ücsörög a sarokban és nem nagyon tud kellőképpen érvényesülni, ahogy a Drago-családra is fektethettek volna még nagyobb hangsúlyt. Ez utóbbit csupán azért is gondolom, mert Dolph Lundgren olyan veszettül karizmatikus és figyelmet parancsoló jelenléttel bír, hogy nem győzöm imádni - minimális dialógussal és mimikával mondja fel a dicstelen évek tortúráját és azt, hogy mi mindent vár ettől a mérkőzéstől. Mégis úgy éreztem, a rendezőnek ennél még többet kellett volna tennie ahhoz, hogy a múlthoz, valamint a fiához való kapcsolata még inkább ki legyen glancolva és ne csak egy olyan párost nézzünk, amelyről nem tudom eldönteni úgy istenigazából: kedvelnem kéne, avagy sem. A konklúzió persze értelemszerűen az előbbi, de személy szerint örültem volna, ha még árnyaltabbá válik a kép és Caple rendezőként nem támaszkodik teljes mértékben a két színészére és a nem túl számottevő közös jeleneteikre.

Keserű szájíz azonban mégsincs, minden apró csalódottságom ellenére sem gondolom rossz filmnek a Creed II.-t, csupán egy olyannak, ami ahelyett, hogy túlzottan egyedi lenne, megelégszik a szimpatikus középszerűséggel. Nincs ezzel baj. Van miért szeretni Caple rendezését, van miért elővenni az utolsó percekben a zsebkendőinket, van miért szurkolni ennek az Adonis gyereknek. Csupán arról van szó, hogy ha ezt a szériát tovább akarják folytatni (márpedig felteszem, hogy ez a szándék), akkor ennél azért a továbbiakban többet kellene nyújtani, mert a szimpátiánknak is megvan a maga határa.

Creed 2

Kinek ajánljuk
  • Akik szeretik ezt a sorozatot.
  • Akik kíváncsiak, mit kezdenek Drago karakterével.
  • Akik imádják Sly monológjait.
Kinek nem
  • Akik a Creed után egy hasonló kaliberű, friss filmet vártak.
  • Akik szerint a Creeddel már abba kellett volna hagyni ezt a franchise-t.
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.