A Rocky-flmek őszinte rajongója vagyok. Nem elsősorban azért, mert Sylvester Stallone szerelemprojektje a maga idejében majdhogynem egymaga határozta meg a modern sportdrámák sajátosságait. Nem is csak azért, mert a széria még a kevésbé jól sikerült részeivel együtt is szépen tudott öregedni. Hanem azért, mert ez a széria mindenek előtt mindig is az érzelmekről szólt. Nem üres pózokról, vagy hatásvadász sikertörténetekről, hanem egyszerű, őszinte emberi kapcsolatokról. Barátságról, szerelemről, alázatról, tiszteletről és szeretetről. Mindeközben, persze, a boksz volt az a lánc, amire rá lehetett fűzni mindazt az értéket, aminek köszönhetően Rocky figurája még ma is képes olykor-olykor egybeolvadni a valósággal.
A végül 6 részre duzzadt Rocky-saga 2015-ben egy új irányba mozdult el Ryan Coogler gondozásában, a Creed című film ugyanis Rocky egykori riválisának, majd jó barátjának, Apollo fiát vezette be a történetbe. Méghozzá nem is akárhogyan. A Creed úgy tudott egy piszkosul igényes, modern, hiphoppal és rap betétekkel személyre szabott sportdráma lenni az akkor még feltörekvő Michael B. Jordan szenzációs alakításával, hogy közben szinte mindent megőrzött és tovább örökített abból, amiért a Rocky-filmeket imádni lehet - beleértve azok címszereplőjét is. Gyakorlatilag semmit nem változtatnék Coogler filmjén, ahogy Adonis történetének második felvonásán sem, mely hasonló érzékkel és odaadással lett összerakva 2018-ban. Idén az Apollo-család sztorija is trilógiává érett, a Creed III viszont ott köpi szembe mindazt, amit ez a franchise valaha jelentett, ahol csak bírja.
Értetlenül állok a Creed III előtt. Nyilván Coogler hiányával már a második résznél megbarátkozhattunk, ám Stallone összebalhézása a producerekkel, ezáltal pedig Rocky karakterének és a színész inputjának szinte teljes hiánya aggodalomra adhatott okot. Az előző két Creed-film általi lendületben viszont még így is bőven lehetett bízni, én pedig legrosszabb esetben is egy középszerű, szükségtelen harmadik epizódra számítottam. Michael B. Jordan bemutatkozó rendezése ezzel szemben pusztán egy felszínes, morálisan is megkérdőjelezhető egopolírozás lett Jordan részéről, mindezt úgy, hogy közben egy komolyan vehető sportfilmet sem tudott letenni az asztalra. Gyakorlatilag mintha szándékosan, dacoló gyerekként ment volna szembe azzal az erkölcsi értékrenddel, amit Stallone minden egyes Rocky-filmjével (beleértve az előző két Creedet is) közvetített - néha több, néha kevesebb sikerrel, de a szándék és elköteleződés mindig megvolt, kivétel nélkül. Mint rajongónak őszintén fáj, amit a Creed III csinált, de az elkövetkezendőkben igyekszem minél higgadtabban kifejteni, hogy miért tartom Jordan filmjét az egyik legrosszabb és legártalmasabb folytatásnak, amit valaha készítettek Hollywoodban.
Szeretném hamar lefutni a kötelező köröket: a Creed III egy nézhető, élvezhető mozi, ha valakinek nincs különösebb kötődése a szériához, avagy annak, aki eddig sem azonosította olyan értékekkel azt, mint amilyeneket előzőleg említettem. Jordan filmje ezzel együtt is egy pofátlanul kényelmesen, lustán megírt sportfilm, amely ugyan több korábbi Rocky-film sztoriját melegíti fel újra, de képtelen egy átérezhető drámát kihozni belőlük. Adonis Creed (Michael B. Jordan) gyakorlatilag már mindent megnyert pályafutása során, így a csúcson abbahagyva, világbajnokként vonul vissza profi karrierjétől a cselekmény kezdetén, hogy aztán edzőként is bizonyíthasson. Van, hogy két jelenet között hónapok telnek el bármilyen érdemleges átvezetés hiányában, csak hogy hamar felbukkanhasson a képben Adonis gyerekkori legjobb barátja, szinte már testvére, Damian (Jonathan Majors). Közösen osztoztak a nehéz gyermekkorban - volt, hogy odáig fajultak a dolgok, hogy Damiannek fegyvert kellett rántania, hogy megvédje a nála pár évvel fiatalabb Adonist. Egy ilyen alkalmat követően viszont 18 év börtönre ítélték az egykor ígéretes bokszolónak kikiáltott Damiant. A férfitől nem csak életének talán legjobb időszakát vették el, de a világbajnoki címre törő álmaitól is megfosztották.
Damian visszatér tehát, és egészen valószínűtlen történések sorozatát követően 0 hivatásos bunyóval a háta mögött a ringben találja magát, ahol konkrétan a világbajnoki öv a tét. Persze, az eredeti Rocky-ban is egy hasonló kaliberű underdog-sztorit meséltek el, ám míg ott azt egy működő, sőt, rendkívül átélhető történetbe csomagolták, addig a Creed III még elköteleződni sem tud amellett, hogy türelmesen, jól felépítve mesélje el azt a cselekményt, ami az egész filmnek a magját kellene, hogy jelentse. A film pedig hemzseg az elnyújtott, a szériához képest szokatlanul üres és felszínes jelenetektől - élen a Creed-családdal, aminek hiába lett egy új tagja Amara (Mila Davis-Kent) személyében, egyszerűen nincs egy átérezhető családi jelenet a film szűk 2 órájában. Adonis és Bianca között szinte teljesen megszűnt az előző két felvonásban tapintható megmosolyogtató kémia.
Hamis pózok, mesterségesen generált feszültség és azonosulhatatlan hollywoodi luxus és abból fakadó problémák jellemzik Adonis életét. Rocky is eljutott egy hasonló pontra a harmadik filmje során, ellenben ott érdemben reflektáltak minderre, és a karakterek fejlődéséhez használták fel ezt a fajta fényűzést. A Creed III-ban meg csak el kell fogadnunk, hogy igen, Adonis már egy playboy, akinek a legfőbb motivációja, hogy minél nagyobbat szakítson a következő meccsével. A film erre érdemben reagálni sosem fog, az egyetlen szerepe ennek a nem túl szimpatikus jellemfejlődésnek, hogy érezzük az imádott bokszoló és lesajnált, börtöntöltelék barátja/riválisa közti óriási szakadékot.
A Creed III hihetetlenül disszonáns élmény volt nekem, amit követően konkrétan rosszul éreztem magam. Michael B. Jordan rendezése ugyanis ahogy halad előre sztori, úgy veszti el teljesen a kapcsolatot a valósággal, és próbálja meg antagonizálni egyetlen azonosulható elemét. Jonathan Majors jelenléte, játéka és figurája az, amiben tényleg ott volt egy jól sikerült filmnek a lehetősége. Sőt, ki merem jelenteni, hogy ennek a filmnek effektíve Damianről kellett volna szólnia, a játékidő előrehaladtával pedig fokozatosan az ő oldalára kellett volna állnia a film nézőpontjának is. Adonis egyetlen valódi belső küzdelme, hogy el kell engednie a múltját - azt a múltat, amiben ha nem is szándékosan, de barátja az ő forrófejűsége miatt 18 évre rács mögé került, hogy aztán Donnie felé se bagózzon majd' két évtizeden keresztül. Elhangzik még egy-két fontosabb részlet a kapcsolatukat illetően, számomra pedig egyre inkább felfoghatatlan, hogy mégis mit vár tőlem a Creed III, mit kellene nekem most itt éreznem? A film valódi antagonistáját kellene hősként ünnepelni, ez most komoly? Azt az embert, akinek a Damiant ért igazságtalanságra, arra, hogy elvették az életét, az a reakciója, hogy hát őt szét kell bizony verni, mert, idézem, "ő csak abból ért"?! Nem hittem a fülemnek.
Michael… mármint Adonis, ha egy kicsit kihúznád az egomán fejed a fenekedből, akkor talán észrevennéd, hogy az egykori legjobb barátodat nem szétverni kellene, hanem csak leülni vele beszélgetni. De nem egy olyan tyúkszaros beszélgetésre gondolok, mint amit a film a zárást követően bejátszik, mert az valami minősíthetetlen jelenet volt - a ChatGPT különb, emberibb párbeszédet írt volna a két karakter közé, hát a büdös francba már! És nem, nem drámázni akarok, de pár nappal a vetítést követően is elönti az agyamat a düh, hogy mennyire amorális és erkölcsileg eltévelyedett a Creed III. Arról nem is beszélve, hogy Rocky-ról egy árva szó nem esik gyakorlatilag, és persze, értem hogy ezt miért volt így egyszerűbb megoldani, de akkor is elképesztő méltatlannak érzem ezt. Főleg, hogy volt egy bizonyos jelenet a filmben, ahol Rocky garantáltan jelen lett volna a karaktere szerint. Elfogadom, hogy Stallonéval nem tudott megvalósulni már a közös munka, rendben - de akkor ne kerüljön bele ez az egyébként is légből kapott és undorítóan hatásvadász szegmens a végső vágásba, mert az sehogy nem illik bele Rocky karakterének örökségébe - abba az örökségbe, amit ez a film tudatosan, dacból köp szembe lépten-nyomon.
Az első két Creed egyaránt fantasztikus zenei felhozatallal dolgozott, főleg azokra a betétekre gondolok, ahol Bill Conti klasszikus, felejthetetlen dallamai csendültek fel akár egy hiphoppos újragondolás keretében. Nekik is érdemes búcsút mondani, ami egyébként oké, aláírható kreatív döntés, de ha már jellemében sem emlékeztet a film az előző két részre, akkor viszont sokkal jobban fáj, hogy még ezt is elveszik a rajongótól. Főleg úgy, hogy az egyébként jól megkoreografált, IMAX teremben kifejezetten jól kinéző bokszmeccsek önmagukban szinte zéró érzelmi töltettel bírnak - ha pedig valami, akkor azt gondolom, hogy ez jelenti egy Rocky/Creed-film teljes halálát. A végső összecsapás megmenthette volna valamelyest az élményt, ami egy a szériától szokatlan és a film egészéhez képest meglepően kreatív jelenetsorral még bizakodásra is adott okot.
Ehelyett, amit végül kihoztak ebből a sztoriból és magából a küzdelemből, arra én épp ésszel, őszintén nem tudok magyarázatot adni. Vállalom, hogy én vagyok a hülye "kritikus", de számomra értelmezhetetlen, hogy a Creed III végkimenetele és konklúziója, ún. "mondanivalója" hogy nem csapja ki a biztosítékot szinte bárkinél. Egyfelől még a film saját keretrendszerében sincsen semmilyen drámája annak, ami történik, de semmi. Másfelől ott lett volna a lehetőség, hogy az amúgy indokolatlanul mellőzött, de minden jelenetét leuraló Jonathan Majors figurája megkapja azt a fajta odafigyelést és megértést, amit megérdemelt volna. A Creed III viszont pontosan úgy fordít hátat Damiannek, ahogy maga a társadalom is minden hozzá hasonlót könyörtelenül lemorzsol magáról, az empátia legminimálisabb szándéka nélkül. Adonis reakciója, ami a mérkőzés végét követi, szerintem mérhetetlenül ízléstelen és szembe megy mindennel, amit egy ilyen történet során éreznünk kellene, és amit a Rocky/Creed-filmek valaha tanítottak az emberségről.
Egész egyszerűen helytelen mindaz, amit a Creed III közvetít, és számomra nagyon kiábrándító, hogy Michael B. Jordan valószínűleg pont úgy gondolkodik a világról, mint amiről ez a film tanúskodik. Majd jön az a giccses, üres, semmitmondó, kiábrándító hempergés, amivel gyaníthatóan az egész trilógia is zárult, hát… azt hiszem remekül összegzi ezt az élményt. Ha már Adonis a Los Angeles-i Hollywood-felirat előtt való pózolása nem lett volna tökéletes kifejezője annak, hogy Jordan mit gondol erről a karakterről.
A Creed III-mal annyira komoly érzelmi és morális problémáim vannak - amellett persze, hogy rajongóként is óriási csalódás ért -, hogy háttérbe szorult a kritika szakmaibb aspektusa, amiért elnézést kérek. Lelkiismeretfurdalásom viszont azért nincsen, mert Jordan filmje sportfilmként és drámaként egyaránt legjobb pillanataiban maximum közepes, de többségében inkább nagyon kiszámítható és végtelenül fantáziátlan. Számomra mindez azonban teljesen eltörpül ahhoz képest, hogy mennyire kiölt mindent ez a film abból, amiért ezt a franchise-t tiszta szívből lehet szeretni, és ahogyan kezelte Damian figuráját. Utóbbinak lehet, egy külön cikket is érdemes lesz szentelni, mert közel példátlan az a fajta meg nem értés, amit ez a film a saját karakterével szemben tanúsít.
