A filmfogyasztók az elmúlt években megszokhatták, hogy a skandináv (fontos, hogy ebbe nem tartozik bele Finnország!) filmek általában a minőséget képviselik. Sajnálatos módon azonban a Netflix-trend itt is érezteti a hatását - vagy csupán arról van szó, hogy a streamingplatformnak hála olyan alkotások is eljutnak hazánkba, amik idáig nem ütötték meg a hazai forgalmazók szintjét.
Mindenesetre a legújabb svéd horror, a Csapatépítés (Konferensen) a műfaji besorolása, az azonos platform, no meg a skandináv gyökerei miatt sokaknak tűnhetett úgy, hogy ez akár a 2021-es Az utazás 2023-as megfelelője lehet. Nagy szavak, amikhez nem is tudott felnőni a Csapatépítés.
A társíró-rendező Patrik Eklund ugyanis hiába ágyazott meg egy hasonlóan bizarr settingnek, filmjének karakterei üres porhüvelyek, és még az a bizonyos skandináv fekete humor is csak az utolsó percekben bukkan fel látványosan. Ahogy pedig a karakterek is szétszélednek a film során, úgy válik a Csapatépítés is csapongóvá, egyenetlenné és megfoghatatlanná.
Egy önkormányzati csapat ruccan ki vidékre csapatépítésre, ahol hamarosan megindul a község bevásárlóközpontjának építése. A többség meg van győződve arról, hogy az új komplexum (melyet történetesen ők hoztak tető alá) mennyire fellendíti majd a környéket, ám egyesek szkeptikusak a pláza abszolút pozitív hozadékaival kapcsolatban. Köztük van Lina (Katia Winter), aki nemrégiben tért vissza dolgozni. Miközben a kételkedők Lina vezérletével megpróbálják kibogozni, hogy mégis milyen szerződések köttettek a pláza létrehozása érdekében, egy titokzatos figura elkezdi egyenként levadászni a tábor dolgozóit, majd az önkormányzati dolgozókat.
Akik követik a svéd filmgyártást, azoknak talán ismerősek lehetnek a színészek, Az Álmosvölgy legendája című sorozat nézői bizonyára felismerik majd Katia Wintert, aminek öröme sajnos nem tart ki sokáig. Eklund rendező ugyanis generikus karaktertípusokkal kíséri végig a történetet: nyugdíjhoz közeledő idősek, pénzéhes fiatal fehér férfiak, kritikus gondolkodású nők, akik közül egy még színesbőrű is. A probléma nem ezzel a mixszel van, hanem azzal, hogy érezhetően egy kötelező lista elemei voltak csupán, igazi tartalom nélkül. A karakterek kiszolgálják a hozzájuk köthető kliséket, ám múltjukból, motivációjukból már semmit sem ismerünk meg.
Ez akkor üt vissza leginkább, amikor a maszkos gyilkosunk célkeresztjébe kerülnek, ugyanis nem marad senki (és nem is volt!), akiért úgy igazán izgulhatnánk. Látszólag a mindig becsületes Lina a főszereplő, ám ő is első adandó alkalommal cserben hagyja társait, a gyász és a sokk érzéseit pedig hírből sem ismeri - pedig a történet elején egyértelműen valamilyen gödörben van, ám erről sem tudunk meg többet.
Ezek a lebutított karakterek pedig csak azért róhatók fel a film számára, mert a vígjáték, illetve paródia aspektusa az utolsó 10 percet leszámítva egyáltalán nem nyilvánvaló. Puffogtatja a film a kapitalizmus- és globalizmus kritikát, felsejlik egy öngyilkosság és az abból fakadó felelősségvállalás, méltatva lesznek olyan fogalmak, mint becsületesség, csapatépítés, hűség, ám ezek egyikén sem időzünk el túl sokáig. Mindeközben pedig egy maszkos gyilkos válogatott módszerekkel vadássza le a karaktereket, amivel vérbeli slashert is kap a néző, ha hiányolta volna esetleg. Ez a keszekusza összélmény így nem vicces lesz, hanem egyenesen nevetséges, aminek a végén már csak kínunkban tudunk nevetni.
Eklund nagyon sokat akart markolni egyszerre, amibe látványosan beletört a bicskája. Tökéletesen illusztrálja "a kevesebb néha több" problematikáját, amit rendre elfelejtenek a filmkészítők, ami pedig olyan bekategorizálhatatlan műveket fog eredményezni, mint a Csapatépítés. A Netflix görcsösen próbálja megtalálni a maga slasher franchise-át Sikoly-módra. Valószínűleg ezért adott lehetőséget a nagyobb célközönség előtt a spanyol A gyilkos könyvklubnak, illetve most a Csapatépítésnek, ám mindkét próbálkozás inkább a szubzsáner hírnevét csorbítja. Pedig lehetne ezt jól csinálni is, mint azt tette nem is olyan régen az Amazon a Gyilkos a múltból című filmjével.
