Örvendetes, hogy nagy ritkán készülnek még igazi mesék Hollywoodban. És szomorú, hogy általában nem értékeli őket érdemeiknek megfelelően a közönség. Most nem a nagy, rétestésztára nyújtott franchise-okra gondolok, amelyek minden epizódjukban a folytatásra játszanak és epikusabbnál epikusabb csatajelenetekkel dolgoznak, amikből majd kedvére szemezgethet a marketinges részleg az előzetes összevágásakor, vagy minden epizóddal egyre sötétebb és érfelvágósabb (azért szeretünk még Harry Potter), hanem amikor a látvány szigorúan a narratívát, a történetet szolgálja, ami egy lezárt kerek egész és nem vársz (vagy bánkódsz) a leendő folytatás miatt. Matthew Vaughn 10 évvel ezelőtt is már a franchise mániákus Hollywoodban próbált meg széllel szemben vizelni, aminek természetesen anyagilag bukás is lett az eredménye, ugyanakkor pozitív kritikák, egy A herceg menyasszonyához hasonlatos finom kultusz, no meg egy csinos rendezői karrier érdemi beindítása.
Persze nem ez volt Vaughn első rendezése, hanem a 2004-es Torta az akkor még csak leendő 007-essel a főszerepben (és feltűnő, hogy ebben a filmjében is mennyi leendő hős flangál: leendő DareDevil, leendő Acélember), azonban abban még inkább érezhette azt az ember, hogy megpróbál jóbarátja és egykori munkatársa, Guy Ritchie nyomdokaiba lépni, aki ekkor éppen Madonna kómában leledzett, mintsem hogy egy sajátos kézjegyekkel bíró direktor lépett volna színre. Neil Gaiman könyvében mindaz megtalálható, ami miatt a brit rendező életművét szeretni lehet: a zsáner kifordítása és mélységes tisztelete egyaránt, valamint furábbnál furább figurák és persze bőséges fekete humor.
A Csillagpor pedig bőségesen szolgál ilyesmivel, habár értelemszerűen a mese nem engedi a rendezőre jellemző erőszak ábrázolást, de pont emiatt nem is kell, mivel az elvenne a mese tisztaságából. Pedig a csillagra pályázók között akad annak szívét szervírozni próbáló boszorkány, valamint a testvérgyilkosságot családi hagyományként őrző herceg, de a tiszta szívű és naiv inasfiú, valamint a csillag útjába akad a zord hírnevet fenntartani próbáló kalózkapitány, és még sok más hasonló furcsa szerzet a hőssé válás rögös útján.
Ha csak ezeket a figurákat nézzük, már belőlük is kijönne egy komplett sorozat (nem lennék meglepve, ha egyszer az Amerikai istenekhez hasonlóan Gaiman ezen munkáját ismét feldolgoznák), de emellett az az igazán elismerésre méltó, ahogy Vaughn - és állandó forgatókönyvíró társa, Jane Goldman - mennyire kézben tartja a cselekményt, miközben nem felejtkeznek el a műfajról és a humorral is mennyire ízlésesen bánnak (talán csak a drag queen kalózt tudnánk feledni). Ugyan vannak kisebb lyukak a szkriptben, ezt bőségesen ellensúlyozza az a színészi felhozatal, ami már akkor is Vaughn rendelkezésére állt (egy másodfilmes direktortól ez nem kis teljesítmény) és amilyenhez hasonló gárdát most a Kingsman: Az Aranykör kapcsán sikerült verbuválnia. Charlie Cox imádni való naiva (hol van még ekkor DareDevil komor figurája?), akit a szíve visz előre, Claire Danes talán sohasem volt ennyire bájos, kettősük pedig (nomen est omen) ragyogó, az akkoriban igencsak a radar alatt maradó Michelle Pfeiffer tobzódik Lamia szerepében, a Vaughn kabalaszínészének számító Mark Strong pedig nem csak zseniálisan ördögi most is, hanem humor faktor terén is rengeteget emel - a többi herceget alakító színészekkel közösen, köztük a másik rendező kedvenc Jason Flemynggel és Rupert Everettel - Ricky Gervais apró szerepéről, valamint az olyan veterán aktorokról, mint Robert DeNiro-ról és Peter O'Toole-ról nem is szólva. Sienna Miller ellenben Tristan álmai nőjeként most is bántóan semmilyen, a szöszke Henry Cavillből pedig ekkor még senki sem nézte volna ki, hogy decens kiállású szuperhős (avagy szuperkém) lesz.
Manapság nagy valószínűséggel inkább felkapnánk a fejünket egy ilyen szereplőgárdára, de vélhetően nagyobb siker most se nézne ki neki. Ugyan a látvány itt tényleg csak a történetet, a hangulatot szolgálja és nyoma sincs semmiféle öncélúságnak, néhány egyszerű trükk felett csúnyán eljárt így is az idő. De ezek mit sem változtatnak azon, hogy ez a mese végtelenül tiszta és szerethető, amilyenből egykor rengeteg akadt és amely a filmnek, mint művészetnek az alapjait jelentette és jelenti ma is, ahogy a jövőben se lesz másként. Amíg világ a világ.