Az internet térnyerésével újfajta mítoszok, legendák és horrortörténetek keltek életre az éterben, melyek az erre fogékony fiatal felhasználók számára okoztak álmatlan perceket ifjonti éveikben. Amit talán a legtöbb ember ismer ezek közül az újhullámos ijesztegetők közül, az a Slenderman, aki meg is kapta a maga horrorfilmes adaptációját 2018-ban, amit szétkaptak a rajongók és a kritikusok is.
Ilyen történelemmel a háta mögött vágott bele a Buzzfeed a saját internetes szenzációjába, melyet Dear David címmel dobtak piacra a napokban.
2017-ben a BuzzFeed akkori munkatársa, Adam Ellis több hónapon keresztül dokumentálta egy Twitter (ma már X) threadben, miszerint lakhelyét egy gyermek kísértete terrorizálja. Ez igazi szenzáció volt akkoriban az USA-ban, ahol eleve a legnépszerűbb platformok egyike a Twitter, ellenben hazánkkal.
Hat évvel később a BuzzFeed újra meg akarta lovagolni a 2017-es hype-ot, és megfilmesítette a hírhedt Twitter threadet. Ezt lehet, hogy 10 év múlva igazi mérföldkőnek fogjuk tekinteni, már ami a Twitter-adaptációk hajnalát illeti, ám filmes viszonylatban tömören kudarcként lehetne jellemezni John McPhail alkotását.
Ez pedig nem amiatt történt, mert az egykori olvasók szerint a Dear David film közelében sincs az eredeti thread hangulatához, ami miatt gyönyörűen lepontozták az IMDb-n, hanem mert egy egészen aktuális és fontos témát kezel borzasztóan felületesen.
A Dear Davidben Adam Ellis (Augustus Pew) egy képregény-, pontosabban definiálva mémkészítő, aki nem kezeli jól az őt ért kritikákat. Amikor egy unalmas este felveszi a kesztyűt az internetes trollokkal, véletlenül magára szabadít egy kísértetet, ami mindenhova követi őt. Élményeiről Twitteren kezd el beszámolni, ami az online térben hatalmas követői tábort generál számára, miközben a valóságban szép lassan mindenkit elidegenít magától.
A Dear Davidnek hatalmas esélye adatott arra, hogy az online zaklatás témáját és problémáját hitelesen körbejárja, de ehelyett ugyanúgy a szenzációhajhászás útjára lépett, mint a főszereplője, Ellis. Pedig lesújtó bepillantást kaphatunk abból, milyen förtelmes álarcot és viselkedést tesznek magukévá a felhasználók, amikor negatív véleményeiket szeretnék kifejteni a kommentszekcióban. Mint azt Ellis példája is mutatja, ennek kezelése még a felnőtt embereknek is megakad a torkán, hát akkor mit élhetnek át a mai fiatalok, akiknek a különböző médiaplatformokon kell bizonyítani saját rátermettségüket?!
Ellis és gyermekkísértetének története azonban nem akar mélyebben foglalkozni ezzel, helyette inkább egy olyan rejtélyben merül el, ami viszont semmi újat és merészet nem tud nyújtani a zsáner veteránjainak. Ez a meghunyászkodó, minimális igényeket kielégítő, aktuális problémákat felületesen kezelő magatartás teszi végül a Dear Davidet csalódássá, ami főleg annak tükrében fájó, hogy az a 2017-es Twitter thread mekkora hatással volt a maga idejében a követőkre. Így a modern kori, internetes "folklór" egy újabb adaptációja állt bele a földbe, ám minden bizonnyal nem ez volt az utolsó próbálkozás ezen a téren. Remélhetőleg innentől már csak felfelé vezet az út.
