A 2010 és 2015 között futott Downton Abbey hamar világjelenséggé nőtte ki magát és a britek olyan kultikus, az angolságot magukból árasztó szériái között találta magát, mint a Harry Potter, a James Bond, vagy a Doctor Who. Azonban mindazokkal ellentétben az Oscar-díjas Julian Fellows sorozata semmilyen érdemi fikcióval, vagy nagy, látványos, világmegmentő kalanddal nem szolgált. Éppen ellenkezőleg! Az arisztokrata Crawley-család és szolgahada életét kísérte végig 1912-től, a Titanic elsüllyedésének másnapjától, egészen 1926 szilveszteréig, mindez idő alatt családi tragédiákkal, örökösödési vitákkal és persze szerelmek szövődésével. Szappan volt ez, de nem a napi sorozatos, olcsó fajtából. Fellows azt csinálta, amit már a neki Oscar-díjat hozó Robert Altman-filmben, a Gosford Parkban is: korhű látleletet adott a brit arisztokrácia privát életének mindennapjairól.

Márpedig a Downton Abbey egyik legfőbb vonzerejét pont az adta, hogy azt és úgy mutatta be, ahogy azok a brit arisztokráciában működtek (és tudjuk jól, hogy a Brit Királyi Családra is mennyien kíváncsiak, már ha csak eltüsszentik magukat a nagy nyilvánosság előtt), azokat a hétköznapi metódusokat, szokásokat és ezzel együtt attitűdöt, amitől a britek annyira britek. És miközben egy-egy epizód legfőbb konfliktusát sokszor az adta, hogy Mrs. Pattmore kifogyott a marmeládból (Paddington biztos arra járt és megette), olyan komoly, ma is aktuális témákat dolgozott fel, mint a nők helyzete, a homoszexualitás helyzete (szóval csupa "PC" téma), vagy bizonyos szokásjogok elhagyása. Mindezzel együtt kitermelt olyan tehetségeket is, mint Lilly James vagy Dan Stevens, a legnagyobb aduásznak pedig ott volt az egyik nemzeti legenda, Maggie Smith maga. 

De miután ennyit szövegeltem a sorozatról, most már nyilván rátérhetnék a filmre is, hiszen a legnagyobb kérdés nyilván az, hogy miképp sikerült a szériához képest, van-e létjogosultsága, a rajongókon kívül tetszhet-e bárkinek is, Maggie Smith pedig továbbra is sziporkázik-e a szúrós megjegyzéseivel? A válasz röviden: jól, van, talán és igen. A simán csak Downton Abbey-re keresztelt, mindenféle alcím nélkül ellátott (például "A bojler bosszúja") mozi ugyanis nem több, mint egy két órás ráadás epizód a rajongóknak, annak minden pozitívumával és negatívumával.

Ahogy az eredeti sorozat önmagában nem volt éppenséggel egy karfaszaggatóan izgalmas széria, hovatovább eseménytelen, cselekménymentes sorozatnak számított, úgy a filmnek sincs semmilyen története, egyszerűen van egy fő esemény (a király és a királynő látogatása Downton Abbey-ben), amire a Crawley-család és az alájuk dolgozó siserehad a maga, romantikusan idealizált módján lereagál. Itt lassabban megoldódó konfliktus, hogy elromlott az a mihaszna bojler, vagy hogy valaki szerelmet valljon a másiknak, esetleg kiderüljön valakiről, hogy kicsoda is valójában, mint egy merénylet. Persze lehet ezen amolyan Maggie Smith-esen fintorogni és húzni a szánkat, csak nem érdemes, hiszen az eredeti sorozatot is ezért szerettük többek között.

Ugyanakkor a 2 órás játékidő meg is bosszulta magát, mert ennyi karaktert ilyen rövid idő alatt nem lehet érdemben mozgatni, vagy valamirevaló történetszálat nekik adni, így jó részüknek csak pár mondat, vagy kósza megnyilvánulás jut. Így akik nem ismerik a közeget, a szereplőket, hogy a karakterek miken mentek keresztül azt megelőzően, azok könnyedén elveszhetnek a nevek között, hogy kinek mi is pontosan a feladata Crawley-éknál, mi a rangja, stb.. Éppen emiatt a történetet és az érdemi konfliktus-nélküliséget, valamint az évadokban szépen végigvezetett, de itt csak gyorsan lezavart társadalmi témákat sokan könnyedén unalmasnak, semmitmondónak találhatják, amit nem tud eléggé egyensúlyozni a még most is parádés korhűség. 

Éppen ezért a Downton Abbey mozifilm egy nagybetűs szerelmes levél a rajongóknak, a sorozat ismerőinek, akiket már attól kiráz a hideg, amikor John Lunn jól ismert dallamait meghallva először megpillantják a címszereplő kastélyt, akik szemezgetnek a nekik való kis utalásokból, belsős információmorzsákból és akiket magával tud ragadni Jullian Fellows romanticizált, de mégis jól eső világa. Mert Fellows és a karakterükkel ennyi év után is tökéletes, angol eleganciával együtt élő színészek még egyszer, vélhetően utoljára helyzetjelentést tesznek a lordság szereplőinek életéről, hogy egyszer és mindenkorra elengedjék a nézők a kezüket. (A film már-már feleslegesen elnyújtott, de mégis érzelmes utolsó 20 perce egyértelművé látszik tenni, hogy itt végérvényesen vége a dalnak.)

És ezzel nincs is semmi baj, hiszen a film szerencsére szépen hozza a sorozat átlagszínvonalát, valamivel szebb - vagy ha úgy tetszik grandiózusabb - kiállításban, messze van a borzalmas negyedik szezon szappanoperai mélységeitől, amelyekbe Dan Stevens távozása után lépett. Most szerencsére az újonnan érkezők közül csatlakozott a stábhoz Imelda Staunton is, aki akármely produkció fényét képes emelni és Smith-szel is akad pár (a sorozathoz mérten) szórakoztató szóváltásuk (Umbridge vs. McGalagony, második menet), de a rivaldafényt továbbra is a már említett Maggie Smith és Penelope Wilton kettőse viszi.

A Downton Abbey-t nyugodtan oda lehet rakni a The Day of the Doctor című Doctor Who epizód mellé, hiszen ahhoz hasonlóan ez is egy önmagában ugyan lekerekített egység, de igazán élővé, lélegzővé, szerethetővé a sorozat múltja teszi a jellegzetesen brit korlenyomat mellett. Nem lesz klasszikus, de bátran feltehetjük a sorozat - valamint a kínai porcelán - mellé a polcra.