Downton Abbey - Sorozatkritika

|

Ki mondta, hogy a mértéktartás nem lehet szórakoztató, érdekfeszítő és izgalmas? Biztosan nem az angolok.

Többször kifejtettem már, hogy mennyire oda vagyok a brit kultúráért. Mondhatni mindenre, amit a filmvilágnak és az egyetemes kultúrának adtak, vevő vagyok. Sherlock Holmes máig megunhatatlan történeteit és Shakespeare-t éppúgy imádom, mint James Bond stílusosságát, Harry Potter komor felnövését, vagy a Doctor Who önreflexivitását a történelemre, és akkor még a Monty Python, Richard Curtis és a többiek legendás humoráról nem is beszéltem. Amikor azonban még a sikere csúcsán nekiálltam a Downton Abbey-nek az első rész után kaszáltam. Túl lassúnak találtam, a központi probléma pedig éppúgy érdektelen volt a számomra, mint a felvázolt karakterek. Amikor a sorozat befejeződött, valamiért mégis késztetést éreztem arra, hogy ismét megpróbálkozzam vele, amelynek az lett az eredménye, hogy 6 nap alatt daráltam le mind a hat évadot.

Hirdetés

A showrunner, Julian Fellows már a Gosford Parkban elvitte a nézőket a század eleji brit arisztokrácia és cselédség világába (Oscar-díj is lett érte a jutalma), a Downton Abbey-ben pedig lényegében ezt az utat folytatta, csak a 30'-as évek helyett egy kicsit visszább utazott. A Crawley-család, valamint az őket körülvevő szolgahad történetébe 1912-ben, a Titanic elsüllyedésének másnapján kapcsolódunk be és végül 1925 szilveszterén intünk nekik könnyes búcsút, ez idő alatt pedig a történelem fontos fordulópontjainak és a társadalomra gyakorolt hatásának lehetünk a szereplők által szem és fültanúi. Fellows pedig a már említett Gosford Parkhoz hasonlóan nem tesz alá-fölérendeltségi viszonyt, mindkét oldal és annak képviselői egyformán hangsúlyosak, kölcsönös kihatással vannak a másik életére.

Carson (Jim Carter) furcsállja a kor új vívmányát. (Jobbra Michelle Dockery)

A szériát a leggyakrabban a szappanopera jelzővel szokták illetni, és noha van benne igazság, én ezt a besorolást mégis kicsit degradálónak találom, amiben leginkább az játszhat közre, hogy mára ez a szó az olcsóság szinonimája lett. A Downton Abbey-t viszont mindennek nevezném, csak olcsónak nem, sem színészeit, sem megvalósítását tekintve. Elég, ha a részenkénti 1 millió fontos költségeket nézzük és a kézzel tapintható korhűséget, amelyben csak a leginkább szemfülesek, vagy szakavatottak - mint maga II. Erzsébet királynő - találnak bakit. Sokkalta inkább egy (közel) tökéletes korrajz, amelyben a Jane Austin összes találkozik a Napok romjaival. A történet - ellentétben a felvetett problémákkal - másodlagos és ahogy sokszor egy-egy paródia rávilágít, mai szemmel nézve gyakorlatilag semmiségnek számítanak, amelyek megoldása van, hogy csak évadokkal később esedékes.

Az özvegy grófné (Maggie Smith) válaszai a tekintetéhez hasonlatosan szúrósak.

Karakterei (egyet leszámítva) típusfigurák ugyan, a helyenként túlcsorduló érzelmesség ellenére mégis végtelenül hitelesek, ami azt eredményezi, hogy egy virágkiállítás megnyitóján is képes izgulni az ember (nem vicc). A szigorú, atyáskodó komornyik, Carson (Jim Carter) oldalán a lényegesen anyáskodóbb Mrs. Hughes-szal (Phyllis Logan) éppolyan ismerős, mint az akaratos, magának mindent kiharcoló legidősebb nővér, Mary (Michelle Dockery). De említhetném a jóravaló szobalányt, Anna-t (Joanne Froggatt) és a titokzatos, de talpig becsületes Batest (Brendan Coyle) is, és egy ilyen úri konyha sem lehet teljes egy zsörtölődő, de aranyszívű szakácsnő nélkül, mint Mrs. Patmore (Lesley Nicol), vagy a keze alá dolgozó, szende Daisy (Sophie McShera) nélkül sem. Nem. Ezek a karakterek teljesen egyszerűek és pár szóval leírhatóak, tetteik általában jó előre borítékolhatóak és jobbára ezekben a szerepkörökben maradnak mind a hat évad alatt.

Amitől mégis életszerűnek, érdekesnek hatnak és működnek - azon túl, hogy bitang jó színészek keltik őket életre (elvégre mit várunk egy olyan stábtól, amelynek oszlopos tagja Maggie Smith?) - hogy milyen választ adnak a világ változásaira, amely sokszor a finom humort sem mellőzi. A női egyenjogúság, az I. világháború, a technika fejlődése, az ír felkelés, az arisztokrácia gyengülése és a munkásosztály megerősödése mind-mind kizökkenti ezeket a tradíciókba beleszületett embereket és az erre adott válaszaik a mai napig relevánsak tudnak maradni.

Thomas Barrow (Rob-James Collier) mindig tervez valamit.

Eme egyszerű, mégis szerethető karakterisztikából viszont magasan kiemelkedik Thomas Barrow rétegelt figurája. Míg az összes többi szereplőnek meg kell tanulnia idomulni az őt körülölelő világ változásaira, addig a törtető, gátlástalan meleg inas karaktere maga a megtestesült alkalmazkodás. Egy igazi túlélő, aki ambíciói oltárán képes mindenkit eltaposni és kihasználni, ha kell, még ha a legtöbbször bele is bukik ezekbe. A karakter álarca az évadok alatt azonban fokozatosan erodálódik és még az utolsó szezonban is képes izgalmakat és meglepetést okozni, ellenben a közönség kedvenc Anna-Bates páros a végére látványosan kifullad, minek után már nem tudnak újabb szörnyűséget írni számukra. Thomas figurája a bizonyíték, hogy a szexuális orientációt még egy ilyen, konzervatív sorozatban is lehet a narratíva és a karakterárnyalás fontos részévé tenni, (az egyébként hetero) Rob-James Collier pedig tökéletesen érzékelteti figurája komplexitását egy-egy vágyódó vagy éppen lemondó pillantással egy olyan korban, amelyben a másságot még a törvény bűntette. A producerek egyértelműen jól döntöttek, amikor az első pár rész közönségreakciói után a színészt nem csak egy évadra szerződtették, a sorozat ugyanis lényegesen kevesebb lenne nélküle.

Csak egy átlagos este Crawleyéknál.

Lényegében pont az ő karakterén érhető tetten a legjobban a széria hullámzó teljesítménye is. Míg az első három szezon kisebb-nagyobb megingásokkal ugyan, de követte az egy tragédia-egy öröm vetésforgót, addig a negyedik szezon látványosan nem tudott mit kezdeni a harmadik évad végén beállt hirtelen változással, avagy Matthew (az azóta kisebb sztárrá avanzsáló Dan Stevens) távozásával. Thomas addig szépen fokozatosan végigvitt karakterfejlődését dobták a kukába és ismét egy manipulatív szemétláda szintjére redukálták le, miközben a Daisy és az inasok közti szerelmi civódás feleslegesen el lett nyújtva, Mary új kérőivel és helyzetével pedig pár rész után látványosan nem tudtak mit kezdeni. Az érdemi történelmi háttér hiányát, amire mind fent, mind lent a szereplők reagálhattak volna folyamatos melodrámával helyettesítették, utóbbiban pedig az Anna-Bates páros folyamatos versenyt futott Lady Edith kálváriájával.

Matthew és Mary Crowley (Dan Stevens és Michelle Dockery)

Ezek után az ötödik szezon elkezdett magára találni: a karakterek sokkalta jobban egyensúlyba kerültek egymással, az előző évadban megkezdett drámai szálak levetették magukról a kényszeredettség láncát, a társadalmi konvenciók és az egyén ebből fakadó boldogtalansága ismét átérezhetővé vált és ahelyett, hogy a múltba révedt volna, elkezdett a sorozat a jövő felé tekinteni. A hatodik évad pedig egyértelműen ennek és a sorozatnak a betetőzése volt. Minden a könnyes búcsú felé tartott: Edith és Mary régóta esedékes vitája éppen ezért nagyot robbant, Tom (Allen Leech) több évadon végighúzódó identitás kérdésére is pont került, Bates-ék legnagyobb problémája végre a baba, a haladás és múltba révedés ezúttal Downton helyett a kórház és a betegellátás képében csapott össze, az újonnan csatlakozó Matthew Goode pedig üde színfoltja volt a szezonnak. És hiába a sorozatzáró epizód túlcsorduló negédessége, a szereplők már-már didaktikus kiszólása a néző felé életről és továbblépésről, ezek mind megbocsájthatóak, mert a néző ezen idő alatt - ha csak egy kicsit is - éppúgy a részesévé vált Crawleyék és a cselédek életének, amiért fájó szívvel hagyja el Downtont, hiszen karaktereiket akár a sírig is elkísérte volna.

Crawleyék és a személyzet, kiegészülve az amerikai rokonsággal. (Paul Giamatti és Shirley MacLaine)

Nem is csoda, hogy Hollywood már fel is figyelt a sorozat sztárjaira, és Dan Stevens (Matthew), Lilly James (Rose) vagy Hugh Bonneville (Lord Grantham) már el is indult a sztárrá válás útján, még ha ezek egyelőre olyan ifjúsági filmek is, mint a Paddington, a Hamupipőke, vagy A Szépség és a Szörnyeteg. A sorozat ereje nem a történetében rejlik, hanem az elbeszélésmódjában. Érzelmektől olykor túlcsorduló közege ellenére még mindig aktuális témákat feszeget, emellett nagyon sokat elárulnak a brit néplélekről. A magyar viszonyokhoz képest csodálatra méltó, ahogy képesek emelt fővel vereséget szenvedni, ha kell és ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodnának a múlthoz, ha kemény harcok (ez esetben eszmecserék) árán is, de hajlandóak a változásra a nagyobb jó érdekében. Apróságnak hatnak ugyan, de nagyon is értékes drágakövek ezek egy nemes sorozat koronáján.

Downton Abbey

Kinek ajánljuk
  • A mértéktartó sorozatok kedvelőinek!
  • Akiket érdekel a korszak és az abban végbement változások!
  • Angol nemeseknek!
Kinek nem
  • Akiknek ez már túlontúl konzervatív!
  • Akik érdemi történetet, valamint hatalmas konfliktusokat várnak egy sorozattól!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!