Valahányszor filmekről értekeztem az elmúlt években, mindig az olyan alanyokkal voltam bajban, amelyeknél mind kritikai, mind elemzői szemmel nehéz határozottan megfogni, hogy miért is tudnak működni. Az Egy évem Salingerrel mondhatni radaron kívül készült el, én is csak a megjelenés előtt nem sokkal észleltem, hogy hoppá, a feltörekvő Margaret Qualley és Sigourney Weaver hamarosan együtt játszanak. Az azonos című regény és kettejük együttműködéséből pedig pontosan egy olyan egyszerű, mégis nehezen megfogható kis film született, mint amire az imént is utaltam - és egy olyan, amit nagyon szerettem szeretni.
2014-ben jelent meg Joanna Rakoff My Salinger Year című memoárja, amiben karrierjének azon időszakáról ír, amikor egy könyvkiadónál dolgozott, titkárnőként. Azonban ez nem bármelyik kiadó volt, hanem az az ügynökség, akik J.D. Salingernek, annak a legendás írónak könyveit is megjelentették, akinek többek között a Zabhegyezőt is köszönheti a világirodalom. Nem kizárt, hogy sokaknak álommunka lenne a Joanna (Margaret Qualley) által megnyert állás, viszont a fiatal lány gyermekkora óta írói ambíciókkal bír, új munkaköre pedig - első hangzásra kissé ellentmondásos módon - nem feltétlen egyeztethető össze az ilyesfajta álmokkal. A 90-es évek közepén zajló cselekmény nem kínál ennél nagyobb ívű konfliktusokat, Joanna történetéből viszont így is lesz bőven mit magunkkal vinni.
Az Egy évem Salingerrelt joggal mondhatnánk egy coming-of-age filmnek, viszont annál mégis egy fokkal specifikusabb útkereső drámáról van szó, ami valószínűleg azokkal rezonál majd igazán, akik életükben legalább egyszer elgondolkodtak azon, hogy maguk is íróvá szeretnének válni. Persze, releváns önismereti tanulságokat majdhogynem bármiből levonhatunk, ha nagyon szeretnénk, viszont Philippe Falardeau filmje hű maradt az alapanyaghoz, és a salingeri kultusz abszolút áthatja azt. Joanna mindennapjai is az író vadonatúj regénye és az azt övező előkészületek körül, vagy épp a Salinger-rajongók ezreitől kapott levelek átolvasásáról szólnak, ami számos morális dilemma elé is állítja a fiatal nőt. Mindezt azonban nem egy "magába fordulós" dráma képében kell elképzelni, lévén az Egy évem Salingerrel varázsa kétségtelenül annak magával ragadó, olykor kicsit álomszerű hangulatában rejlik. Ezt fokozza a film szettingje és úgy en bloc miliője, amire a hozzám hasonló "90-es évek gyermekei" kellemes nosztalgiával fognak visszatekinteni - a fenébe is, mondjuk ki: megöregedtünk. Na jó, ez talán költői túlzás, de mindenképp egy olyan típusú felnövés elején, közepén vagy végén - ki tudja - vagyunk, mint jelen filmünk főhőse.
Azt sem szabad azonban véka alá rejteni, hogy Falardeau filmje drámaként, coming-of-age filmként vagy épp életrajzi alkotásként is rendkívül középszerű. A dramaturgia, már amennyi van, nem sokkal érdekesebb mindannál, amit a néző is nap mint nap átél, ahogy az az által mozgatott karakterek sem különösebben színezik ki az összképet. Több figura is szóhoz jut a filmben, közülük viszont csak Joanna és Margaret (Sigourney Weaver) rendelkeznek valódi erővel a képernyőn, és ők is inkább megformálóiknak, nem pedig jellemvonásaiknak köszönhetően. Joanna egyébként azzal a borzasztó elcsépelt gondolattal indítja el a cselekményt, hogy ő márpedig nem átlagos, hanem különleges szeretne lenni. Egyúttal ez a film felütése is, amiről a későbbiek fényében sem tudtam eldönteni, hogy ez egy az élete kapujában álló lány önazonos gondolata, vagy pusztán egy rendkívül gyenge és inspirálatlan írói megoldás. Az Egy évem Salingerrel végig ebben a furcsa kettősségben tobzódik, és a film zárlata sem hoz semmiféle katarzist vagy olyan fajta megoldást, ami visszamenőleg is több tartalommal töltené meg a történéseket. Emiatt nem meglepő, ha valakit nagyon hamar elenged az élmény (vagy egyáltalán be sem ránt), ám én végül megtaláltam a számításaimat az egyszerű dramaturgia által hangsúlyozott kellemes atmoszférában.
Van egy sanda gyanúm, hogy a nézők nagy részét nem a film alapjául szolgáló regény vagy éppen a téma, hanem Qualley és Weaver kettőse fogja bevonzani elsősorban. Előbbit a nagyközönség Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjában ismerhette meg, aki most szabad szájú hippilány helyett egy visszafogott, ámde törtető írópalánta bőrébe bújt. Joanna a karakterek egy már jól ismert archetípusát testesíti meg, és tény, színészi szempontból sem a legnehezebb vállalás, Margaret Qualley viszont nem csak játszi könnyedséggel és tökéletességgel hozza a figurát, de egyúttal egy olyan bájjal is felruházza, amire nem lenne mindenki képes. A film elsődleges mozgatórugója, ahogyan Joanna ráeszmél, tényleg a saját útját lesz érdemes járnia, ez pedig pontosan olyan jellembeli változásokkal jár, mint amire előzetesen is számítanánk. Nem túl változatos vagy nagy volumenű karakterív, de épp egy ilyen szerepben kap szabad kezet a színész, hogy feltöltse azt a maga bájával és egyéniségével. Qualley ezt maradéktalanul végre is hajtja, és egy olyan, ugyan nem kifejezetten látványos, de annál sokkal magabiztosabb alakítást tett le az asztalra, ami remekül fog mutatni a portfóliójában karrierje során.
Qualley játékát egészíti ki az a Sigourney Weaver, akit nehéz nem imádni, bármilyen szerepről is legyen szó. Ugyan most nem fedi fel színészi kvalitásainak újabb dimenzióját, de gond nélkül hozza a kissé maradi és szigorú főnökasszonyt, Margaretet akinek régimódi szemlélete bizony nem csak a fiatalabb generációval való konfliktusaiban, de munkájának sikerességében is megmutatkozik. A film érzelmi, de talán tartalmi csúcspontját is Joanna és Margaret kapcsolatának a szintlépése adja, amely talán az egyetlen érdemi karakterviszony a cselekményben. Ám úgy érzem, abból is a kelleténél jóval kevesebb: a rajongói levelek olvasgatása mintha lényegesen hangsúlyosabb szerepet kapott volna a két figura dinamikájánál, ami abból a szempontból érthető és magyarázható, hogy ahogy az alapul szolgáló memoárnak, úgy papíron a filmnek is ez a vonal az egyik legfontosabb szegmense. Az is tény, hogy a levelekkel kapcsolatos jelenetek mind-mind érdekesek és szórakoztatóak, de valahogy olyan se füle, se farka érzést kelt az egész koncepció, hiába az átívelő szál, amire a végére ki is teljesedik, úgy-ahogy. Ezeket, vagy épp Joanna kvázi-kommunista barátjával való párkapcsolati szálat átszervezve több tér juthatott volna Margaret figurájának, ami a dramaturgia egészét, és Weaver alakításának fényét is emelte volna.
Az Egy évem Salingerrel talán összetett lelki és személyiségbeli folyamatokat érint, azokról viszont lényegre törően, elnagyolt ecsetvonásokkal mesél, a végeredményről ezzel szemben mégsem az olcsóság vagy egy kihagyott ziccer képe ugrik be. Hanem egy olyan típusú filmdráma, ami ugyan maradandó, de piszkosul fájó tanulságok (olykor sebek) helyett egy boldogító és szívet melengető élményt csúsztat a néző képzeletbeli tarisznyájába. Margaret Qualley pazar alakítása mellett az Egy évem Salingerrel egy olyan magával ragadó hangulattal bír, ami nem csak elfeledteti, de talán még igazolja is a film hiányosságait. Joanna hiába egy legendás regényíró kvázi titkárnője, a film mégis könnyen azonosulható, a mindennapokra vagy épp az általános útkeresésre jellemző kérdésekkel birizgálja meg a néző önismeretét - nem tolakodó módon, hanem inkább üdítő könnyedséggel.
