A Netflix stop-motion bábanimációs antológia-sorozata végül összefűzve, filmként került fel a szolgáltató oldalára, amely nem különösebben zavaró, köszönhetően Enda Walsh drámaírónak és a részek közötti inzerteknek, hangszínükön viszont érződnek az eltérő alkotói koncepciók.
Csodás, aprólékos filcbábok, akik a tehetetlenségtől szenvednek: önmagában determinált tételnek tűnik. Találó manifeszticiói a három történetnek, kérdés, hogy tehet-e egy báb arról, ami, vagy tehet-e ellene? A műnem megválasztása csak plusz dimenziókat ad a rémisztő és titokzatos ház lakóinak nyugtalanító életéhez, mindamellett, hogy a készítők szabadon ereszthetik általa a képzeletüket.
A viktoriánus kortól napjainkig, majd egy disztópiával bezárólag épül fel a misztikus ház történetének íve, amely a Rém romhoz hasonlóan élő és miliőjében fenyegető, és látszólag arra törekszik, hogy különféle módokon tönkretegye az ott élők életét. De létezik-e valóban rossz hely, ahová nem fekszik a macska, vagy belőlünk származik a negatív energia?
Az első "mese" a kiszolgáltatottság, a nagyravágyás és az átverések horrorja, amelyben a szeszélyes ház folyton átalakul, megfejthetetlen labirintussá alakítva a folyosókat és a rémtörténetet. A szülők bűneiért megfizető kislány és testvére kétségbeesetten próbálnak kiszabadulni az egyre veszélyesebb házból, mielőtt az végleg bekebelezi őket. Vérbeli nyomasztó, sötét sztori elhatalmasodó rémülettel, kétes alakokkal, eszét vesztett lakókkal és homályos, kiismerhetetlen terekkel, ami kiváló felütése az antológiának. A bábok apró arcairól lerí a szelídség és az egyszerűség, ugyanakkor zavarba ejtőnek is hatnak a testük további méreteihez képest. Kellően magával ragadó és borzongató kisfilm, de érezhető, hogy még tartogatnak számunkra meglepetéseket.
Nem kevésbé hat furcsán az antropomorf patkányokat felvonultató második rész sem, amelyben egy ingatlanos minden pénzét a már ismert, ám az aktuális divatnak megfelelően felújított házba fekteti, és leghőbb vágya, hogy munkája megtérüléseként továbbadhasson rajta. A balszerencse igazi áradását nem a mindenhonnan felbukkanó termeszek, csótányok és egyéb csúszómászók, hanem a nyílt napon érkező illegális lakásfoglalók jelentik. Végtelenül kellemetlen nézni ezt a részt, szintén a figurák küllemének köszönhetően, mivel a szokatlan alakú patkányok ránézésre sem bizonyulnak bizalomgerjesztő lakóknak, amihez hozzájárul a kísérteties, érces hang, a vidám gondtalanság és az egyre burjánzó tehetetlenség, félelem és kilátástalanság paradoxona. Aronofsky Anyám! című filmje kapcsán kerített még hatalmába ez a fajta, hívatlan vendégekkel járó legyőzhetetlen frusztráció. Mert valóban az: legyőzhetetlen. Amennyire meg lehet tölteni egy báb tekintetét élettel, annyira ki is lehet emelni annak élettelen csillogását, amely merevség hajmeresztően félelmetes hatást képes gyakorolni. Nem beszélve a teljesen váratlan, ezáltal meghökkentő táncbetétre, amit Willy Wonka is megirigyelt volna. Totális leépülés a második epizód, ami az elsővel ellentétben kevésbé ijesztő, inkább az undor-terror határán lavíroz, de az biztos, hogy lélekölő, ezzel együtt a legerősebb rész.
És amit eddig ütős fokozatossággal épített fel a film, azt a harmadik etapban meg is nyugtatja. Kissé csalódást keltőnek találtam, hogy a házhoz fűződő kötelékek megbonthatatlanságának és a kínzóan furcsa, karakterek közötti viszonyoknak csupán írmagja maradt, és egy látványában sokkal kiegyensúlyozottabb, ködös és elhagyatott, de pasztell színeiben reményt hordozó közeg fogadott. Ahogy a történet is tónust vált: a védtelenség és a pánik fel-felüti a fejét, de az egyértelműen pozitív végkimenetel megfutamodásnak tűnik. Mindegyik "fejezet" tartogathat számunkra konklúziót, ám míg az első kettő mintha óva intene bennünket, addig az utolsó gyengéden megsimogatja a fejünket, hogy végül minden jóra fordul. Csak sajnos az első két történet olyan prekoncepciókat ébresztett bennem, ami miatt vártam, hogy még mélyebbre merüljek a pokol bugyraiban, ezért erőtlennek éreztem a lezárást. Pedig a ház renoválása és megtartása érdekében mindent feláldozó macskalány története nem kevésbé lehetne érdekes, ha még mélyebbre lökött volna minket az ódon és baljós ház múltjába és jellemébe. Már ha szeretnénk azzal takarózni, hogy egy épület felelős lehet a bajainkért.
Mindenképp érdemes időt szánni az Egy ház, három családra, hiszen a bábok és a díszletek megformálása akkurátus és érzékletes, ritka gyöngyszem, nem csak a felnőtteknek szóló animációk között. Lett volna még benne potenciál, a lagymatag zárszó ellenére bőven néztem volna még, akár több részes sorozatként. Már csak a kiemelkedő középső sztorit miatt sem érdemes kihagyni.
