A 2009-es Hacsi, leghűségesebb barát által ért lelki megrázkódtatások miatt már alapvetően egy csomag zsebkendővel ülök le kutyás/állatos filmek elé, viszont az Egy kutya négy életével máshogy voltam. Az előzetesek alapján egy zavaróan giccses alkotásra számítottam, ami azért több esetben is beigazolódott, a végeredmény viszont még így is egy nagyon kellemes meglepetés lett. A film a már jól bevált (?) "egy kellemes hang narrálja a cuki kutyusokat" elven működik, az érdekesebb koncepció viszont az, hogy a főhős eb, nevezzük Bailey-nek, élete végeztével nem egy jobb helyre kerül, hanem vissza a Földre, egy másik kutya testében. Bailey életei során azon dolgozik, hogy rájöjjön, mi létezésének célja, mi végett teremtettek a kutyák, és hogy miért imádja kergetni a saját farkát. Az egzisztenciális kérdések firtatását a játékidő nagy részében felváltja a humor. Ha valami, akkor az piszok jól működött.
A rendező Lasse Hallström-nek már van tapasztalata a kutyás filmek rendezésében, ugyanis a már említett Hacsi igaz történetét is ő vitte vászonra. Az a remekmű viszont merőben más volt, hiába egy gyönyörű filmről beszélünk, erősen kétlem, hogy van olyan ember, aki ne könnyezné meg és/vagy zuhanna mély letargiába a Hacsitól. Ellenben az Egy kutya négy életével, amiben való igaz, szintén lesznek megható jelenetek, főleg a gazdik számára, összességében viszont egy rendkívül aranyos és eredetien vicces moziról beszélhetünk. A humor nem csak egy sémára épít: Bailey játékos, állandóan pozitív jelleme folyamatosan választ vár, vagy éppen választ ad azokra a kérdésekre, amiket talán mindannyian feltettünk már a kutyusok imádnivaló, ám olykor zavarba ejtően furcsa szokásaival kapcsolatban. Ezek általában rövid, frappáns kis megszólalások, amik még a drámaiabb jelenetek közepén is mosolyt fognak csalni az ember arcára. Én, aki már egyre kevésbé képes nevetni a vígjátékokon, meglepve tapasztaltam, hogy a humor az Egy kutya négy életében annyira spontán és eredeti volt az esetek többségében, hogy olykor még a könnyem is kicsordult.
Ha már könnyek, talán nem spoilerezek azzal, hogy mivel egy kutyus négy életét fogjuk végigkövetni, szegény Bailey többször is adott életciklusa végéhez ér majd a film során, olykor természetes úton, olykor pedig nem. A dráma is ezt követi, lévén mikor szegény állat életét kioltják, akkor a forgatókönyvírók sem szerették volna, hogy a nézők véletlenül depresszióba essenek, egy vágást követően máris az új, pici-Bailey zavarodottságát láthatjuk, hogy miért nincsen fütyije. A központi dráma és a film gerince Bailey első szerető gazdája, Ethan köré fog épülni, aki még gyerekként fogadta be a kis golden retrievert. A fiú együtt nő fel hűséges barátjával, aminek végigvezetésére bőséges időt szán a film, ezzel elültetve azon kérdés magját a nézőben, hogy vajon visszatér-e Bailey első gazdájához következő életei során. Ezzel kapcsolatban volt bennem egy olyan érzés, hogy a film nem tudta eldönteni pontosan, hogy most Ethan vagy Bailey története legyen előtérben. Voltak jelenetek, amiket önkéntelenül is kínossá tett számomra a tény, hogy történhetett bármi, Bailey megállás nélkül körbe volt rajongva. Elcsattanhatott egy csók, vagy kitörhetett egy családi vita, a vége kivétel nélkül az volt, hogy Bailey, Bailey, Bailey. Ez a kelleténél többször zökkentett ki a film amúgy hihetetlenül szépen fényképezett színes, nyugtató világából.
Kutyás film nem szólt még ennyire kutyákról, mint az Egy kutya négy élete. Halljuk a gondolataikat, látunk a szemükkel és megismerjük az ember számára olykor nem egyértelmű problémáikat. Való igaz, a dráma hiába működik, közel sem fogunk olyan mélységeket találni benne, mint a már emlegetett Hacsiban. Bailey végkövetkeztése az élet értelmével kapcsolatban pedig legalább ennyire sablonos, viszont mégsem mondhatjuk azt, hogy tévedne, ezzel pedig magát a filmet is igazolja. Egy kifejezetten szórakoztató, humoros és kedves alkotásról beszélünk, amit az öreg róka, Dennis Quaid jutalomjátéka koronázott meg.