"Számomra a filmek olyanok akár egy gép, mely empátiát generál. Megértet veled különböző reményeket, törekvéseket, álmokat és félelmeket. Segít nekünk felismerni azokat az embereket, akik osztoznak velünk ezen az utazáson."

A fenti idézet Roger Ebert-től származik és a közelmúltban többször eszembe jutott ezen szöveg igazsága. A filmek ugyanis tényleg segíthetnek megérteni embertársainkat, segítségül szolgálhatnak abban, hogy jobban nyissunk a világ felé, az emberek felé, segíthet abban, hogy még nagyobb empátiával viseltessünk azok irányába, akik esetleg máshogy gondolkodnak, mint mi. Nem számít, hogy fikcióról vagy valós események feldolgozásáról beszélünk, a film egy olyan csodálatos dolog, ami különböző eszközök segítségével képes arra, hogy mások bőrébe képzeljük magunkat és belegondoljunk, milyen lehet X-nek vagy Y-nak lenni. A történetmesélés csodája ez. És tudjátok mi még a történetmesélés csodája? Szerteágazó mivolta, a sokszínűség. Tétek, harcok, kudarcok, célok tárháza - hogy a film, mint olyan képes szinte egy szintre helyezni akár Superman világmentését azzal, hogy vajon a Bosszúállók elkapják-e az ügyeletes gonosztevőt, hogy hősünk megszerzi-e hőn áhított kedvesének szerelmét. És igen, azzal, hogy végül hazaérsz-e időben a cselló-órára. És hogy a kislányod fejbőrén van-e tetű. Szilágyi Zsófia nagyjátékfilmjében, az Egy nap-ban tűnhetnek bármennyire is triviálisnak első ránézésre a tétek és harcok (mondjuk egy nagyszabású szuperhősfilmben látottakhoz képest), mégis rá kell jönnünk, hogy mindehhez képest Vasember küzdelme egy másik vasmanussal egyenlő a lószarral.

Az Egy nap nem szól többről, sem kevesebbről, mint egy háromgyerekes anyuka egy napjáról, amint végiglavírozik egy átlagosnál kicsit nyűgösebb hétköznap akadályain, problémáin (Szamosi Zsófia egyszerűen fantasztikus - karakán, mégis sebezhető, remekül ábrázolja azt a fojtott feszültséget, ami karakterének sajátja). Felkelni, felöltözni, felöltöztetni, etetni, elindítani a suliba, elindítani a bölcsibe, órát tartani, gyerekekért menni, más gyerekért felvenni…Csak egy átlagos nap. Csak? Ha hozzávesszük, hogy mindeközben a férjed vélhetően félrekavar (márpedig vegyük hozzá), akkor az a bizonyos súly csak nagyobb lesz.

Szilágyi Zsófia filmje egyszerű. Első ránézésre. Legnagyobb ereje pedig többek között éppen ebben az egyszerűségben rejtezik, mert látszólag nem csinál mást, mint dokumentarista elánnal vezet bennünket végig ezeken a mindennapos dolgokon. Nem csinál mást, mint odavezet minket egy kis ablakhoz, amely ablak egyben a valóságunknak egy pontos, esszenciáját magában hordozó tükörképe. Amiként csinálta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál című filmjével, úgy Szilágyi Zsófia is a realitást fogja meg, mindennapunk hétköznapiságát tárja elénk annak minden tesze-toszaságaival, kiszámíthatatlanságaival, szépségeivel és nyűgjeivel. Apróságaiban is valósághű, így szinte érzed azt a pesti levegőt, hallod a város zaját, elkapsz egy-két kósza dialógust a buszon-villamoson és tökéletesen olyan érzésed van, hogy te most nem is filmet nézel, hanem ott vagy Te is. Vagy ha nem is vagy ott, de valakit kilesel és konkrétan végigköveted egy napján a tudta nélkül.

Az Egy nap szinte eszköztelenül, rájátszás, hatásvadászat, bárminemű hamiskodás nélkül mutatja meg nekünk egy magyar nő szélmalomharcát a hétköznapok szarságaival. Közvetlenül, kellő intimátással, mégsem tolakodón. Hol fájón, hol édesbúsan, de mindvégig köntörfalazás nélkül A párbeszédek, a helyzetek mindvégig hitelesek, a cselekmény pedig a maga trivialitásával egész egyszerűen lehengerlő, mert nagyon könnyen eléri, hogy belefeledkezzünk ebbe a világba és igenis égető problémákként tekintsünk a felvonultatott gondokra. Mert lássuk be: azok is.

E film látszólagos egyszerűsége tehát csak a látszat: valójában a hétköznapi élet komplexitását foglalja magában és sűríti bele kilencvenkilenc percbe. Nehéz feladat, de Szilágyi Zsófiának csont nélkül, minden erőlködéstől mentesen sikerül. Nem rág a szánkba semmit, nem jelent ki nagy életbölcsességeket és nagy ívben kerüli a kliséket, olcsó közhelyek tárházát, hagyja, hadd dolgozzuk fel a látottakat és hagyja, hadd gondolkodjunk még a film után is. A buszon. A villamoson. A vonaton. Nem csak azért, mert egyes szereplők, szituációk annyira ismerősnek hatnak számunkra, nem, ez önmagában még nem ok arra, hogy remekművet kiáltsunk. Az viszont már igen, hogy folyamatosan lehet érezni, hogy minden egyes mozzanat, félmondat, arckifejezés mögött meghúzódik egy egész élet, meghúzódik rengeteg egyéb történet, amelyek az adott egyén sikertelenségéből, gondjaiból, apró örömeiből és konstans küzdelmének egységéből tevődnek össze. Az Egy nap tehát nem egy teljes történetet mesél el, ahogy a címe jelzi, "egy nap", csupán egy szelete egy nagy történetnek. Nincs vége, az elejét se láttuk, épp hogy csak belepillanthattunk, mégis elképesztően gazdag, hiszen annyi minden történik felszínen és felszín alatt. A végén persze nincs megnyugtató katarzis, csak a moziterem, amint lassan kiviláglik. Megy a végefőcím, te pedig felállsz szépen és hazaballagsz, batyuként pedig viszed magaddal, mindazt, amit adott Neked ez a film. És máris másként nézel a bömbölő gyerekre és az anyukájára. Most már így a végén hadd mondjam ki: az Egy nap magabiztos helyet foglal el az év legjobb filmjei között.