Az 1960-as évek Bostonja nem tartogat túl sok izgalmat Eileen (Thomasin McKenzie) számára: alkoholista ex-rendőr apja verbálisan terrorizálja, miközben a szórakozás minden formája elkerüli, hacsak nem nevezhetjük a testiséggel kapcsolatos délibábjait annak. Börtöntitkári munkája akkor kezdi igazán érdekelni, mikor új pszichológust rendelnek ki az intézetbe a vibráló, a megszokottól merőben eltérőnek tűnő Rebecca (Anne Hathaway) személyében.
A két nő között hamar furcsa kötelék alakul ki, ami először betudható a folytonos hiányként jelen lévő szexualitás megélésének, később azonban kiderül, hogy az agresszió különböző formái is beláthatatlan következményekkel járó nyomást helyeznek rájuk.
Egyesek viccesen, bár teljes joggal jegyezhetik meg, hogy McKenzie az utóbbi időben túlságosan is a titokzatos szőkék bűvkörébe került (pl. az Utolsó éjszaka a Sohóban), azonban van némi alapja a dolognak, hiszen a fiatal lány a sebzett szárnyú, önmagát kereső karakterek megformálója lett, akit egy nálánál ambiciózusabb példaképe manipulál. Az Eileent Todd Haynes 2015-ös filmjéhez, a Carolhoz is lehetne hasonlítani, ami a "szenvedélyek viharát" illeti, viszont előbbi nagyrészt érzelmi zsarolásra használja a szereplők viszonyát, és ezzel párhuzamosan megosztja a nézők figyelmét egy bűnesettel. Hiába Rebecca rángatja bele Eileent a saját vétségébe, az események lavinaként kezdenek pörögni, melynek végén a coming-of-age thrillerként felfogható cselekménysorozat a fiatal lány saját cselekvőképességének ráébredésével ér véget.
A Lady Macbeth rendezőjének, William Oldroy új filmjének abszolút pozitívuma, hogy nem húzza feleslegesen az időt: a körülmények gyors felvázolását segítik a jól körülhatárolható karaktertípusok, az idősűrítést kiválóan megoldó vágás - épp ezért nyernek hangsúlyt a repetitív képek - és természetesen a díszlet és a jelmez, amely érzékletesen rajzolja meg a szereplők ellentétes vagy épp igen hasonló jellemeit. Eileen és Rebecca kapcsolatát is igen hamar egyértelművé teszik, ami annak fényében szokatlan, hogy más történetszálakat kifejezetten ráérősen bont ki (például a lány apjához fűződő viszonya és a férfi elmebajnak titulált függősége kifejezetten sok időt kap ahhoz képest, mennyire egyértelmű a helyzetük).
Míg Eileen háttértörténete, aktuális problémái és elfojtásai kellően részletesen kerülnek bemutatásra és elegendő motivációként szolgálnak a figura számára, addig Rebecca ugyanolyan talány marad a közönség számára, mint a film elején. Sejtelmessége ideig-óráig hordozza a feszültséget, azonban ahogy folyamatosan épül a történet, a kiismerhetetlensége inkább inkonzisztenciába csap át. Hiszen miért pont az a rab és annak tette foglalkoztatja, akié? Eileen mellett a legtöbb figyelmét a fiatal apagyilkos, Lee Polk (Sam Nivola) köti le, akinek tragédiája megrázza a doktornőt, azonban felmerül a kérdés, hogy a Harvardon eltöltött idő és a praxisa alatt sosem találkozott még hasonló bűnténnyel?
Ettől függetlenül mindkét színésznő remekel, ahogy a rövid ideig feltűnő, a Lee anyját játszó Marin Ireland is, csakhogy a kiváló alakítások sem tudják elfeledtetni a film eseménytelenségét. A lassan kibontakozó történet önmagában nem jelentene problémát, és a hirtelen közbeékelt morbid víziók képesek felkelteni a figyelmet, az érzelmi pólusok azonban nagyrészt jelenetről jelenetre stagnálnak, így a katarzisnak szánt nagy leleplezés is elhanyagolhatóvá válik. Számomra alapvetően túl direkt módon mutatja be a megszállottságot és az alacsony önbecsüléssel küzdő, boldogtalan Eileen életét, ám ez könnyen eredhet az alapjául szolgáló regény, Ottessa Moshfegh Eileen voltam című könyvének stílusából. A McKenzie-Hathaway párosért mindenképp megér megtekinteni, de szerettem volna, ha több nyugtalan percet okoz a film.
A film VOD formátumban nézhető, magyar premierről egyelőre nem tudunk.