Hiába szeretem a sci-fi és horror zsánerek kombinációját, az Élet előzetesei egyszerűen annyira semmitmondóak és sablonosak voltak, hogy a téma mellet még Jake Gyllenhaal neve sem érte el nálam, hogy komolyabb elvárásaim legyenek Daniel Espinosa filmjével kapcsolatban. A 2012-es, kifejezetten korrekten sikerült Védhetetlen rendezője azonban alaposan meglepett, ugyanis hiába van híján az Élet bármilyen fajta eredetiségnek, egy olyan élményben volt részem, amit leginkább az első Alien-film erejéhez tudnék hasonlítani.

Adott egy Föld körüli pályán keringő űrállomás a nem túl távoli jövőben, ahol annak hatfős legénysége befogja a legfrissebb, Marsról származó fizikai mintákat. Minő meglepetés, de egy Calvinnek elkeresztelt egysejtű "személyében" megtalálta az emberiség az első cáfolhatatlan bizonyítékot a földönkívüli élet létezésére. Nagy az öröm, mind az űrállomáson, mind a Földön, Calvint pedig szinte kisdedként babusgatják. A kis sejt azonban nőni kezd, majd világossá válik, hogy egy olyan entitásról van szó, ami egyszerre egy marha nagy izomköteg, amiket átsző egy végtelen neuronhálózat. Aki esetleg nem jártas a témában, annak elég annyit tudni, hogy ez egy piszok veszélyes kombináció tud lenni, ha ez a kis sejtecske növésnek indul. Márpedig az eleinte medúzához hasonlatos lény nem tesz mást, ennek eredményeképpen elszabadul a pokol az állomáson.

Nem köntörfalazok, az Élet során számos alkalommal azt kívántam, hogy érjen már véget ez a film. És még véletlenül sem azért, mert annyira gyalázatos lett volna, épp ellenkezőleg, az idejét sem tudom annak, mikor rettegtem ennyire moziban. A rettegés talán nem a legjobb szó, lévén a körítés közel sem lesz olyan horrorisztikus, mint a bizonyos nyolcadik utas megismerése során, és magát a lényt, Calvint se egy vérengző, savas, gyomorforgató bestiaként kell elképzelni, s talán pont ebben rejlett az Élet sikerének kulcsa. A játékidő nagy részében ez a marsi kis tetű tényleg nem volt több mint egy izmosabb medúza, így az félelemkeltés egyértelműen a rendezés és a "suspense" megteremtésének eredményeképpen működhetett. A ragadozóvá vedlett idegen többször is rejtve maradt a néző számára, ami egy olyan klasszikus horrorfilmes eszközt keltett életre, mely mára már szomorú mód kiveszett a zsánerből: attól féltünk igazán, amit nem láthattunk.

Az előbbi állítás csak részben igaz, lévén az Élet kifejezetten erős és nyers vizuális megoldásokkal operál. Nem tartom magam finnyásnak, viszont volt rá példa, hogy próbáltam minél kevesebbet látni a vászonból, viszont a hangok elől így sem menekülhettem. Espinosa egy piszok erős képpel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy milyen filmet szeretne rendezni, amit még az a tény sem tudott elrontani, hogy az alap kontextus egy eredeti gondolatról nem tanúskodik. Amilyen klisét el lehet lőni egy űrállomáson zajló mészárszékkel kapcsolatban, az bizony el lett lőve. Nyilván a legénység mind a hat tagja azon volt, hogy a kicsit nyűgös Calvin ne jusson le szeretett bolygónkra, ami majd okoz kavarodásokat, de felesleges karaktert pazarolni minderre, lévén az Élet cselekményében kompenzálta az érdemi "történet" teljes hiányát. Fejlődő fenevad, gyomorforgató halálok, lelki terror és atmoszféra. Valahogy minden működött, az viszont biztos, hogy ezt nem a papíron nagyon erős castingnak köszönhetjük.

A karakterek a már megszokott "űrhajós nemzetek" tökéletes sztereotípiái, az "egyedül nekem van akcentusom" orosz hölgytől kezdve, az "egész legénység haldoklik, de én csak azért is poénkodom" mókamestertől át a szűkszavú japánig van itt minden. Egyedül Gyllenhaalnak jutott ki érdemi karakterből, ami viszont még így sem volt annyira erős, hogy a jövőben bárkinek is az Élet jusson majd eszébe Jake Gyllenhaal nevének hallatán. Korunk egyik legtehetségesebb színésze azonban így is toronymagasan a film legbiztosabb pontja volt Rebecca Ferguson mellett, már ami a karaktereket illeti, ez pedig azért is volt kifejezetten fontos, mert a többiek nem sokat nyomtak a latban. Aki pedig kizárólag Ryan Reynolds miatt szerette volna megnézni az Életet, az legalább akkorát fog csalódni, mint aki anno George Clooney miatt ült be a Gravitációra.

Egy szó, mint száz, az Élet abszolút nem hoz újat a zsánerben, sőt, pont ellenkezőleg. Daniel Espinosa filmje visszanyúl a feszültségalapú horrorok gyökeréig, ami úgy kellett már a mozizóknak, mint egy falat kenyér. A már ezerszer látott expozíció, és a bődületesen klisés befejezés között egy olyan, sokszor vérfagyasztó, kíméletlen űrhorror bújt meg, ami az eddigiek alapján talán jobban hozta Ridley Scott zseniális Alienjének a hangulatát, mint azt a Prometheus vonal által éledező széria valaha is fogja. Ne legyen igazam.