James Wan a modern kommersz horror egyik legtisztességesebb iparosa, aki megbízhatóan szállítja a korrekt munkáit. A Fűrész, a Halálos hallgatás, az első két Insidious és szintén az első kettő Démonok között mozi rendezője a DC-s (Aquaman) kitérője után visszatért a kaptafához, ám ezúttal kicsit másféle stílussal próbálkozott. Hogy ez mennyire sült el jól, az valószínűleg meg fogja osztani a közönséget.
Madison (Annabelle Wallis) egy családi tragédia után egyedül marad hatalmas házában. Víziók kezdik gyötörni, melyben egy furcsa lényt lát, aki brutális gyilkosságokat követ el. A nő, húgával és két rendőrrel kiegészülve igyekeznek megfejteni a látomásokat, melyeknek Madison gyermekkorához lehet köze.
Wan, már a múltidéző nyitányban megadja az alaphangulatot, s úgy tűnik újfent a megszokott démonos formulához nyúl. Az expozíció felkelti az érdeklődést mégis kissé furcsa hangulata van. Tolakodó zene, B-filmes megoldások, a 80-as évek horrorjait idéző atmoszféra. Ez egyszerre öntött el bizakodással és óvatossággal, nem igazán tudtam mire számítsak, a továbbiakban pedig még inkább erősödtek az efféle érzések. Végig egy iszonyú erős kettősség volt bennem a filmmel kapcsolatban, de kicsit nézzük meg tüzetesebben, hogy miért gondolom így. A 110 perces játékidő nem rövid egy horror esetében, Wan, tapasztalt veteránként mégis tudja miként tartsa fent a feszültséget.
Minden rövid, történetmesélős szegmensre jut egy izgalmas, a zsáner sajátosságait felvonultató jelenet. Nincs hosszú felvezetés, rögtön megismerjük a fenyegetést és a rendre bekövetkező gyilkosságok megadják azt a lendületet a cselekménynek, ami tökéletes ütemben adagolja az információkat, miközben szórakoztatni sem felejt el. A rendező ráadásul magához képest különösen elengedte magát, már ami a vérmennyiséget illeti. Igen durva elhalálozásoknak lehetünk tanúi, sőt, David Cronenberg testhorrorjait is megidézi bizonyos tekintetben. A változatosságra sem lehet panasz, a kezdeti "kísértetház" felütés hamar átvált démonos horrorba, majd a nyomozás bekapcsolódásával a krimi szál kerül előtérbe, hogy a végére már-már akciófilmes megoldásokkal találkozzunk. Hathat ez egyféle katyvasznak, de kétségtelenül bravúros, ahogy Wan lavírozik a műfajok közt.
Hol itt a baj? Vetődhet fel a kérdés jogosan, de nem véletlenül említettem a bennem lakozó kettősséget. Az Eleven kór igyekszik ránk hozni a frászt, de a jump scare-ek csak a sablonos paneleket lövik el, többnyire eredmény nélkül. Noha sikerül kompenzálni a komor atmoszférával, Wan mestere a hatásos ijesztéseknek, jelen esetben mégsem túl eredeti a repertoár. Az utolsó harmadban érkezik egy csavar, melynek ütnie kéne, de míg addig eljutunk, rengeteg az árulkodó jel, hogy mire is futtatják ki a fordulatot, így sajnos nem üt akkorát mint várnánk. A kivitelezés pedig bizonyos szempontból röhejes, gondolok itt elsősorban az akciók látványvilágára, ahol a CGI leesik a vászonról. Az ötlet remek, kár, hogy gyakorlatban lehetett volna mit csiszolni rajta. A zárás hirtelen következik be, számos kérdést felvetve, de a komplett műről elmondható, hogy bizonyos kérdőjeleket szimplán figyelmen kívül hagy.
James Wan becsületére legyen mondva, hogy próbálkozik tisztességgel, sőt sikerült egy olyan kommersz horrort alkotnia, mely bár bőven használ sablonokat, mégis mer újítani és tökös lenni. Épp ezért nincs szívem túlságosan belekötni, noha helyenként hajlamos a kínosság határát súrolni, legalább annyi emlékezetes jelenettel is bír, mely a műfaj szerelmeseinek igazi ínyencfalat lehet. Lehetett volna ijesztőbb, összeszedettebb, ez a furcsa zsánerhibrid mégis meg fogja találni a maga közönségét. Ezért egyáltalán nem baj, hogy ezúttal kicsit más irányba ment el a rendező, mert amíg ilyen változatos darabokat szállít és mer megújulni, addig a rajongói elégedettek lehetnek.
