Amikor elolvastam Pavlics Tamás kollégám kritikáját az új Pókember filmről, rögtön tudatosult bennem, hogy itt bizony el fog készülni az ellenvélemény, amivel persze a főszerkesztőnk, Szada jár a legjobban, de ez részletkérdés. Nyilván nem minden leírt szóba akarok belekötni, sőt akadnak pontok, melyekben egyetértünk, de maga az élmény egészen máshogy csapódott le bennünk.
Ahogy azt a bevezetőből kitalálhattátok, ez nem egy még negatívabb hangvételű írás lesz, ám mielőtt belemélyednék abba, hogy miért szerettem Jon Watts művét, ki kell térnem arra, hogy mi nem tetszett benne. Kétélű fegyver, de Peter Parker (Tom Holland) viselkedése az első harmadban kifejezetten irritált. A harmadik saját filmje már a Nincs hazaút, rengeteg tapasztalattal, megvívott harccal a háta mögött, és értem én, hogy továbbra is tini, de lépten-nyomon infantilis hülyegyerek módjára hoz döntéseket. Ahogy mondtam, ez egy kétélű fegyver, ugyanis a hibáira szükség van ahhoz, hogy tovább tudjon fejlődni, csak zavaró, hogy ehhez két és fél filmnek kellett eltelnie. Mentségére szóljon, hogy a végére nagyon szép utat jár be, de maradjunk még kicsit a zavaró elemeknél. A másik baki egyértelműen a logikában keresendő. A multiverzum felépítése, illetve ahogy a megoldásban ezt kezelik, de az alapvető döntések is sokszor inkonzisztensek. Nem lesz tőlük ostoba a film, de feltűnnek és ez bosszantó tud lenni.
Most, hogy ezen túllendültünk, muszáj védelmembe vennem a filmet bizonyos szempontokban. Az első a túlzsúfoltság kérdése. A Pókember 3 és A csodálatos Pókember 2 is ettől a problémától szenvedett, mely abból fakadt, hogy sok gonosztevőt akartak egyszerre mozgatni, miközben Peter magánéletét és jellemfejlődését is hitelesen kívánták ábrázolni. A Nincs hazaútnak olyan téren könnyebb dolga volt, hogy a visszatérő ellenlábasokat már ismertük, ám ettől még lehet a végeredmény egy katyvasz. Tény, hogy a cselekmény utolsó harmadára érezni, hogy egyes karakterek jobban a háttérbe szorulnak a kelleténél, de Watts olyan érzékkel tudja reflektorfénybe helyezni szereplőit, ahogy korábban Raimi vagy Webb nem volt képes. Mindenki megkapja a maga jelenetét, úgy és akkor tűnnek fel, hogy passzoljanak a történet sodrásába, ezáltal pont, hogy nem érzi azt az ember, hogy pusztán a nosztalgia miatt vannak itt egyesek, hanem igenis szignifikáns szerepük van.
A másik dolog, ami miatt cseppet sem éreztem zsúfoltnak, vagy üres fan service-nek a Nincs hazautat, az érzelmi vonal. Mély, szívhez szóló és emberi tud lenni a film, olyan revelációkkal és meglepő húzásokkal, melyek megérintik a nézőt. Itt pedig át is térnék a következő pontra, aki nem más, mint maga Tom Holland. Lehet őt nem szeretni, de legyünk már objektívek és nyissuk ki a szemünket. Parker, az említett infantilis ökörködést gyönyörűen vetkőzi le és előttünk válik hőssé. Olyan hőssé, aki hibázik, áldozatot hoz és képes megállni a saját lábán. Ebben pedig óriási szerepe van Holland alakításának. Elsősorban a drámai jeleneteknél ütközik ki, hogy mennyire beletette a szívét-lelkét a karakterbe és bizony kevésszer láthattunk az övénél hatásosabb színészi játékot az MCU-ban.
Végül nem véletlenül említettem, hogy Parker meg tud állni a saját lábán, ugyanis az egyik felrótt hiba ennek ellentettje volt, csak a komplett filmre értve. Hogy mi ezzel a baj? Eleve egy harmadik részről beszélünk, urambocsá' mi az, hogy ismerni kell hozzá az előzményeket? Plusz a Nincs hazaút koncepcionálisan arra épül, hogy tisztában legyünk a korábbi Pókember mozik szereplőivel. Lehet azzal dobálózni, hogy önmagában akkor sem működik, de ez a Marvel filmek 90%-áról elmondható, ha pedig egy film eleve erre utazik a multiverzum kialakítása miatt, akkor teljesen nonszensz szemrehányás az önállóság számon kérése. Nem titkoltan végig ez volt a cél, emiatt várták olyan sokan és pontosan emiatt működik, mint élmény. Mert a Pókember: Nincs hazaút egy szuper élmény, mely nem csak egy generációból tudja előhozni a csillogó szemű rajongót.
Olvastátok a kritikánkat, olvastátok az ellenvéleményt, írjátok le kommentben, hogy melyikkel értetek egyet!
