Tom Holland pedig a legjobb Tom Holland-féle Pókember Tom Holland óta! Minden fajta cinizmust félretéve egészen elképesztő az a hype, ami a hálószövő legújabb kalandját, a Pókember: Nincs hazautat körülveszi. Ebben persze éppen úgy közrejátszik a karakter kikezdhetetlen népszerűsége, mint az MCU öngerjesztő hype-ja, a covid okozta mozis ingerszegénységről és a régi filmekből eredő nosztalgiáról nem is beszélve. Merthogy a Nincs hazaút nem csupán a Marvel Filmes Univerzumának korábbi epizódjaira épít, hanem Sam Raimi és Marc Webb-filmjeire is. (Hogy mennyire, abba nem ebben az írásban fogok belemenni, a kritika teljesen spoilermentes!) És akárhogy is viszonyuljunk egyik, vagy másik inkarnációhoz, ez mindenképpen felfokozza az amúgy sem kicsi elvárásokat egy ekkora filmfranchise esetében. Persze az olyan véleményekig nem mennék el, minthogy ez a legdarkosabb MCU-film (a Tél Katonája, vagy a már több sebből vérző, de ambiciózus Örökkévalók valahol most ott sírnak a sarokban), de azt meg kell hagyni, hogy Jon Watts eddigi három Pókember-filmje közül ebben van a legtöbb dráma, humanizmus, amely még javarészt működik is… csak közben az egész film a Pókember 3. és A csodálatos Pókember 2. túlzsúfoltságától szenved.
Annyi előnye mindenképp van a Nincs hazaútnak korábbi két társával szemben, hogy azokkal ellentétben ez a Pókember már egy belakott tágas univerzum, hovatovább - mint tudjuk most már multiverzum - tagja, ennél fogva bizonyos mértékig megengedheti magának a túlzsúfoltságot, könnyebben tud lélegezni. Avagy helyenként tudna, merthogy az előző rész (stáblistás) végkifejlete, miszerint Mysterio leleplezte Pókember személyazonosságát a világ előtt önmagában is rettentő izgalmas, egy két és fél órás filmre elegendő szituáció lenne, erre viszont rátelepszenek a korábbi filmek visszahozott szereplői, lezárt konfliktusainak az újraélesztése.
Tisztán érződik, hogy Kevin Feige és a Disney vérszemet kapott az Oscar-díjas Irány a Pókverzum! sikerétől, mert a kezdeti koncepcióval végül érdemben nem kezdtek semmit, hanem a rajongók minél szélesebb kielégítését tűzték ki célul, ami viszont a jelenlegi mainstream filmgyártás legnagyobb rákfenéje. Ne önálló, önmagában is működő, logikusan végigvitt történetet írjunk, hanem kedvezzünk a sokszor arctalan (de minél hangosabban követelőző) rajongóknak, akiknek az ötletei sokszor éppen annyira összetettek, mint egy homokozóban játszó kisgyereknek, aki egymásnak engedi Optimus Prime-ot Darth Vaderrel, mert az milyen menő!
Viszont mintha Feige a kelleténél jobban magára vette volna a korábbi filmek egyre hangosabb kritikáit (pl. Iron-Man Jr.), mert érezhetően ezekre is próbál választ adni a film, olykor a korábbi filmek szellemiségével szembe menve. Szerencsére a filmből távolról sem lesz egy Skywalker kora szintű borzadály, mivel ahogy azt már írtam, az univerzum mivolta megakadályozza, hovatovább sokszor valóban olyan szívet melengetően sikerül lekenyerezni az egyszeri pókrajongót, hogy érdemben nem lehet rá haragudni (még akkor sem, amikor korábban bizonyított színészeket kényszerít kínos szituációkra, poénkodásra). Csak ennek árán kidobják Feige-ék a logikát és a klasszikus "Nagy erő nagy felelősséggel jár!" szállóige mentén az MCU-s Pókember létezésének az értelmét kérdőjelezik meg. (Mármint azon túl, hogy pééénzzz!!!)
A másik nagy probléma, amely eddig is a Holland-féle Pókember-filmek rákfenéje volt, hogy nem tud az önálló jogán létezni. Persze a Hazatérés és az Idegenben esetében inkább Tony Stark árnyéka vetült rá az "MCU koronaékszerére" (by Kevin Feige) és ezt továbbra sem tudja teljesen maga mögött hagyni, de itt egyenesen agyonnyomják a címszereplőt a múlt árnyai. Ami azért is bosszantó, mert Tom Holland a szerepben eddig talán a legmeggyőzőbb alakítását nyújtja, csakhogy az érdemi konfliktusaira nincs elég idő. A közte és Doctor Strange között feszülő nézetkülönbség is kellően izgalmas lenne (de annak és az egész film konfliktusának az alapja a lehető leginfantilisebb), de azt inkább lerendezik egy valóban látványos akciószekvenciával. És hiába próbálnak valóban érdemi konfliktust generálni közte és az egyik gonosz között, ha ez nem működik, mert majd minden karakter Holland körül a filmekben egy comic relief volt eddig is, nem több. Arról nem is beszélve, hogy amikor ott van egy szobában Holland egy Willem Dafoe-val, Alfred Molinával, Jamie Foxx-szal (és még sorolhatnám), az is kitűnik, hogy mennyivel jobb, tapasztaltabb, sokrétűbb színészek nála, amikor egyetlen pillantásukban több van, mint Holland egész filmen átívelő (tényleg jó!) játékában. Ez annyira igaz, hogy a NWH egyik - ha nem a - legmeghatóbb momentuma is egy másik rendezőhöz, egy másik filmhez köthető.
De amikor működik, akkor nagyon is! Merthogy a No Way Home részben a zsúfoltsága miatt nagyon is visz magával, a fanservice sokszor gyermeki sikongásra késztet, a 2 és fél órás játékidő csak úgy elillan, a történet kifutása pedig olyan, hogy izgalommal várhatjuk az elkövetkezendő Pók-kalandokat. Ráadásul Watts igyekszik tovább rétegelni a már jól ismert gonoszokat (ha már a filmnek érdemi meglepetésre nem futotta), amelyekkel Dafoe, Molina és Foxx is tud élni, ellenben Benedict Cumberbatch Doctor Strange-e csúnyán partvonalra szorul és a színész is inkább csak az utolsó jelenetében villantja meg a tehetségét, addig a rutin hajtja.
Mindenképpen ellentmondásos darab lett ez a trilógiazárlat, mert filmként nehezen értékelhető és szomorú trendet vetít előre, ha ez lesz a követendő példa franchise-ok esetében, mindemellett pedig hiányzik belőle a Pókverzum (abszurd) természetessége, gördülékenysége. (Még egy mémmé vált momentumot is elsütnek benne Raimi filmjeiből.) Ha viszont úgy tekintünk rá, mint egy a rajongókat kiszolgáló filmipari termékre, akkor kimaxolja, amit lehet. Hogy Pókember-filmként ez kinek mennyire elég, azt már mindenki döntse el maga.
