Az Eltűnt nem árult zsákbamacskát, már ami a koncepcióját illeti. A 2018-as Keresés alkotói kvázi ugyanazt a tematikát követik, miszerint adott a cselekmény, melyet csak telefonon, tévéképernyőkön, esetleg monitorokon keresztül követünk, soha ki nem lépve a "valóságba".
Ezt a stílust már számos más esetben használták korábban, hol kreatívan, míg máskor kevésbé, a Keresésnek viszont sikerült a lehető legtöbbet kihoznia ebből az ötletből. Adott volt, hogy az Eltűnt is valami hasonló élményt nyújtson, a kérdés csak az, mennyire hat még frissnek ez a formula, illetve a történet nem fog-e önismétlőnek hatni.
A tizenéves June (Storm Reid) egyedül marad néhány napig otthon, miután édesanyja nyaralni megy Kolumbiába az új párjával. A kis kiruccanás végeztével a lány kimegy a reptérre fogadni a visszatérőket, ám egyik hozzátartozója sem száll le a gépről. Hősünk kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy anyuka és friss barátja eltűntek.
Ahogy a bevezetőben elhangzott, az Eltűnt ugyanazon a vonalon mozog, mint a Keresés, elvégre az alkotók is ugyanazok, annyi különbséggel, hogy író- és rendezőfronton változás történt. Nicolas D. Johnson és Will Merrick az "előd" vágói voltak, ez a direktori bemutatkozásuk, ráadásul a forgatókönyv is az ő nevükhöz fűződik. Éles váltás, nagy felelősség, de szó se róla, beleadtak apait-anyait.
Az expozíció a bevett sémákat lövi el, megismerjük June-t, aki kiskorában elvesztette édesapját, anyjával pedig kissé távolságtartó a kapcsolata. Természetesen amikor beüt a rossz hír, érkezik vele együtt a bűnbánat, de nincs idő a drámára, ugyanis az óra ketyeg és meg kell találni az elveszett szülőt. Kezdetben csak a lány intézkedik, felkeresi a szállodát, térfigyelő kamerákat csekkol, még egy helyivel is felveszi a kontaktot, hátha tud neki segíteni. A nyomozásba később becsatlakozik az FBI, majd a média is felkapja az ügyet, ahogy egyre több dologra derül fény. June egyéni akciói remekül működnek, az egyre globálisabbá váló hajcihő már kevésbé. Valahol szükség volt rá a későbbiek fényében, a kisléptékűség mégis valahogy jobban áll az összképnek.
Tempóját tekintve folyamatosan pörög a film és nem spóroltak a csavarokkal. Irgalmatlan mennyiségű fordulatot vonultatnak fel, melyek közül messze nem mind talál be, az azonban tény, hogy az Eltűnt rendre meg tud újulni és képes meglepetést okozni. A néző folyamatosan gyártja a teóriákat, felépít egy tézist, ami akár be is jöhet, de annyiszor és annyiféleképp bolondítják meg a körítést, hogy lehetetlen kitalálni minden részletet. Akadtak olyan elemek, ahol kikerekedett a szemem és pokolian jól szórakoztam, élveztem, hogy végre itt egy mozi, mely meg tud lepni. Más kérdés, hogy ennek az éremnek is két oldala van és a forgatókönyv nem kicsit lett túlírva. A logikája számos helyen kikezdhető, néhány részlet messze nem elég alapos és az utolsó harmad erőteljesen átmegy egy b-kategóriás thrillerbe. Visszamenőleg nagyon sok olyan következetlenség és átgondolatlan apróság van, ami miatt ízekre lehetne szedni kvázi a komplett konfliktust, ugyanakkor annyira feszes és lendületes a film, hogy ezek nem tudták tönkre vágni az élményt.
A Keresés egy sokkal precízebben összerakott, kiforrottabb és jobb darab, mint az Eltűnt, de ez utóbbinak sincs oka panaszra. A kijelzős-képernyős kivitelezés nem sokat nyom a latba, a végeredményen nem változtat semmit. Azon furcsa eset áll fenn, amikor meg tudom érteni azokat, akiket megvesz kilóra Johnsonék műve, ám azt is jogosnak érzem, ha egyesek egy túlírt, sokat markoló, végül keveset fogó alkotásként gondolnak vissza rá. Egyik vélemény sem alaptalan, én mégis inkább az előbbi tábort erősítem. Látom a hibáit és nem lehet eltekinteni felettük, de nagy szó, ha 2023-ban egy film képes ennyire kiszámíthatatlan lenni, miközben a feszültséget és az izgalmakat is remek érzékkel adagolja. Az ilyen produkciókat pedig meg kell becsülni, még ha nem is a legstabilabb lábakon állnak.
