Mari Gilbert lánya, Shannan eltűnt. Nem tudni hová tűnt és úgy egyáltalán, nem tudni, mi történt vele pontosan, csak azt lehet sejteni, hogy valami csúnya tett áldozatául esett. Mari Gilbert nem ápolt ugyan túl jó viszonyt az escort-munkát végző lányával, de az eset ráébreszti arra, hogy itt az ideje annak, hogy felelősséget vállaljon és tegyen valamit érte. Lánya eltűnését követően a rendőrség elásott, korábban elveszett lányok holttestére bukkan, a nyomozás pedig kényszeredetten ugyan, de megkezdődik. 

Az Elveszett lányok Robert Kolker Lost Girls: An Unsolved American Mystery című dokumentumregényén alapul, melyben egy Long Island-i, brutális gyilkosságsorozat ügyéről igyekszik lerántani a leplet, melynek során fiatal lányok haltak meg és tűntek el. Kolker könyvéből Michael Werwie írta meg a forgatókönyvet, a belőle készült alkotást pedig először a Sundance Filmfesztiválon tekinthette meg a nagyérdemű, jelenleg pedig már a Netflixen landolt és ott tekinthetjük meg. 

Liz Garbus alkotása az alapanyaghoz idomulva egy borongós hangvételű thriller, amely az egyéni és közösségi felelősségvállalást helyezi előtérbe és boncolgatja azt. Első pillantásra egy meglehetősen low key kriminek tűnhet, mert nincsenek benne a műfaji filmektől elvárt borzongató gyilkosságjelenetek, még többnyire a holttestek brutális és exploitív látványától is megfoszt bennünket a rendező. A dokumentumfilmes közegből érkezett Garbus a fókuszt főként a lányát kereső anyára, valamint a szeretteiket hasonlómód elveszítő sorstársaira helyezi, a nyomozás, vagy hogy pontosabbak legyünk, a nyomozás sekélyessége pedig csak utánuk jön. Ennek fényében érdemes megnézni, ahogyan elkerüli a szokásos paneleket, vagy éppen más fénytörésbe helyezi őket, a megszokottól eltérő arányban szerepelteti. Hiába is gondolnánk például, hogy majd a nyomozást végző személy központi szerepet fog játszani, a Gabriel Byrne által megformált, nyugdíjazáshoz közeli férfi is csak tehetetlenül téblábol a dühödt, frusztrált családtagok között. Nem mindenható detektív ő, félreértés ne essék, nem fogja egyről a kettőre megoldani az ügyet, Garbus nem ad ilyesfajta hamis fogódzót. 

Az Elveszett lányok a fojtogató atmoszféráját többek között ebből is nyeri: a megszokott kényelmi faktort szépen kikukázza, az a tény pedig, hogy az ügy végül -SPOILER- nem oldódott meg, -SPOILER VÉGE- csak rátesz még egy lapáttal. Ilyetén módon nem is szeretne tehát a film nagy igazságot szolgáltatni, nincsen hatalmas leleplezés, a feltételezett gyilkos személye is csak feltételezett marad (habár erős a sejtése a filmnek, hogy az a valaki tette) csak a hátramaradt anyák és nővérek keserűsége marad. Garbus ezt a részét hozza a legérdekesebben, véleményem szerint itt ütközik ki a film igazi húzóereje. Tekintve, hogy az eltűnt lányok mind olyan hölgyek voltak, akik pénzért árulták testüket, ügyüket meglehetősen mostohán kezelik a hatóságok, így pellengérre kerül a társadalmi megkülönböztetés is. Érdekelnek-e bárkit is azok a halottak, akiknek nevét senki nem tudja a családtagokon kívül és akiknek a hétköznapja abból telt, hogy más emberek testi igényeit kielégítették? Elmehetünk-e ezek mellett a halálesetek mellett úgy, hogy rá se hederítünk és kezünkkel csak legyintünk egyet? Ezeket a kérdéseket boncolgatja a film és teszi ezt józanul, törekedve a hitelességre. A film ezen túlmenően meglehetősen kritikusan viseltetik a rendvédelmi szervek irányába, aminek főként a főhősnőjén keresztül ad hangot. Mari Gilbert szerepében Amy Ryan folyamatosan verbális össztűz alá helyezi és kiemeli a rendőrség inkompetenciáját, kiemelve, hogy a korábban eltűnt lányok holttesteit is csak teljesen véletlenül találták meg - a szóban forgó rendőr épp csak azért állt meg, hogy a kutyája tudjon magán könnyíteni. Másfelől a film kiemeli, hogy itt nem csupán társadalmi, de egyéni szinten is sokszor megbicsaklott a felelősségvállalás és az empátia (a film nem rejti véka alá azt sem, hogy Mari nem volt egy mintaanya), ezt a részét azonban úgy érzem, még erősebb tussal ki lehetett volna húzni. Az Elveszett lányok szépen finoman a nézők lelkiismeretére, igazságérzetére is apellál: mind a hatóságoknak, mind nekünk, egyéneknek oda kell figyelnünk szeretteinkre és ha ujjal is mutogatunk bűnbakot keresve, azt a bizonyos ujjat előbb-utóbb kicsit magunk felé is kell fordítanunk. 

Akármennyire is tiszteletreméltó azonban a film azon vállalása, hogy kerülje a sallangokat és a műfaji kliséket, teljesen megértem azt is, ha valakit nem ragad úgy magával. Mint thriller, relatíve eseménytelennek hat, drámaként pedig nem mar olyan mélyre, amilyen mélyre lehetne, éppen ezért bennem is volt némi hiányérzet a végére. Ezt a hiányérzetet ugyanakkor úgy gondolom, a színészi játékok is képesek kompenzálni: Amy Ryan az acélos akarattal bíró anya szerepében kétvállon viszi hátán a filmet, az olyan mellékszereplők, mint Thomasine McKenzie, illetve Gabriel Byrne pedig csak emelik a végeredmény nívóját. Mondom ezt úgy is, ha Byrne-nek túl sok szerepe nincsen azon kívül, hogy folyton hadakozzon az akaratát makacsul érvényesíteni akaró Mari Gilberttel. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy egy abszolút kompetens, hiányérzetet hagyó, ám mégis hatásos thriller lett az eredmény. A témával, amit feldolgozott, megéri foglalkozni, a hangvétel és a stílus pedig garantáltan hoz egy adekvátan borongós, rideg filmélményt az arra fogékonyak számára.