Azt a tábort erősítettem, akiknek egyébként kifejezetten bejött mindaz, amit az Enola Holmes jóhangulatú és egész stílusos előzetese előrevetített. Főleg, hogy az eddig ugyan túl sok színészi dimenziót nem megcsillogtató, de még mindig nagy ígéretnek számító Millie Bobby Brown mellé egy erős támogató castingot tettek. Sherlock Holmes - a film szerint méltatlanul - ismeretlen húgának története azonban technikailag amennyire összeszedett, a felszín egy legalább annyira sótlan és érdektelen kalandfilmet rejteget.

Már a Netflixes bemutató előtt kialakult egy kisebb (?) balhé a The Enola Holmes Mysteries című regénysorozat szerzője, Nancy Springer és a Sir Arthur Conan Doyle-hagyaték képviselői között. Utóbbiak szerint többek között óriási probléma, hogy Enola története alaposan megmásítja a világhírű detektív, Sherlock Holmes karakterének fejlődési ívét. Nos, aki mondjuk Sherlock (Henry Cavill) vagy épp Mycroft (Sam Claflin) klasszikus és szeretett inkarnációit szeretné viszontlátni a Harry Bradbeer rendezte Enola Holmesban, az garantáltan nem fogja megtalálni számításait a fiatalos kalandfilmben. A történet szerint Enola (Millie Bobby Brown) édesanyja nyomába ered, aki egyik napról a másikra felszívodott, ám rejtett üzeneteket hagyva maga mögött igyekszik kommunikálni temperamentumos, lázadószellemű lányával. Ahogy a film azt többször is kihangsúlyozza, Enolát önző és érzéketlen bátyjai már kisgyermek korában elhagyták, így az önjelölt kis detektívnek saját kezébe kell vennie sorsát.

Az az igazság, hogy Harry Bradbeer filmje könnyedén lehetett volna egy szerethető és még inkább hangulatos kalandfilm, ha az a műfajt, vagy magát az alapanyagot nem aktuálpolitikai lózungok felszínes hangoztatásával próbálja megreformálni. Főleg, hogy egy gyönyörűen fényképezett darabról beszélünk, aminek a 18. század arisztokratikus Angliája és annak tájai pontosan annyira jól állnak, mint bármelyik másik alkotásnak is szoktak. Egy technikailag összességében is profin összerakott produkció az Enola Holmes, ahol a narratívát majdhogynem egymaga viszi a hátán a címszereplő, ezt pedig néhány egészen ötletes filmnyelvi eszközzel is feldobták - gondolok itt a lány gyakran visszatérő kikacsintásaira, ahol a "negyedik falat" ledöntve magát a nézőt is bevonja a film a történések sűrűjébe. A Stranger Things üdvöskéje pedig érezhetően élvezte és szerette a szerepet, amihez az is hozzátett, hogy a fiatal színésznő kisugárzása nagyon kompatibilis ezzel a szettinggel, bár játékát tekintve hajlamos átesni a ló túlsó oldalára, amikor is a hiteles beleélést a mesterkélt túljátszás váltja fel. Ez, persze, ilyen fiatalon még megbocsátható.

Egy nagyon furcsa ellentmondásosság van jelen az Enola Holmesban, ugyanis a cselekmény maga kifejezetten pörgős, nem mondhatnánk azt, hogy túl sokat időzne vagy toporogna egyhelyben. Ezzel, a megkérdőjelezhető üzenetei mellett a film legnagyobb rákfenéje, hogy egyszerűen képtelen megragadni, hát még megtartani a figyelmet. A helyzeten az is ront, hogy indokolatlanul két órássá lett hizlalva a játékidő, ám arra sem vennék mérget, hogy a félórányival feszesebb tempó el tudta volna palástolni az Enola Holmes tartalmi hiányosságait. A film alapjául szolgáló "keresem anyát" szál szinte azonnal parkolópályára kerül, ahogy annak konklúziója is borzasztóan fantáziátlan és csalódáskeltő. Adott egy kvázi romantikus vonal is, aminek oltárán az előbb említett felütés egy az egyben fel lett áldozva, s ez egyben Sherlock névvel azonosított és elengedhetetlen nyomozást is szállítja: előbbi Louis Partridge asszisztálásával kissé meglepő módon a film legjobban működő jeleneteit szállítja, ám detektívtörténetként az Enola Holmes nem csak, hogy megbukik, de szinte teljesen értékelhetetlen. A film fájóan érdektelen rejtélyei ad hoc, a legkisebb mértékben sem intuitív módon oldódnak fel, pedig a politikai-öröklődési téma egy érdekes, a narratívába is szépen belesimuló ügyet teremtethetett volna. Nem túlzok, Enola gyakorlatilag két totál evidens és majdhogynem minden karakter számára elérhető információt rak össze, ezzel feloldva a film központi konfliktusát.

A korábban már pedzegetett, nagyon furcsán közvetített társadalmi üzenetek és értékképviselet pedig mindezeken felül ad egy kellemetlen, oda nem illő szájízt a komplett élménynek. Borzasztó nehéz, és nem is szerencsés ilyen témákat érinteni - főleg érzem ezt akkor igazán kellemetlennek, miután egy olyan család- és kalandfilmet láttam, aminek elvileg "az lenne a dolga", hogy kiragadja a nézőt ebből a világból. Bradbeer rendezése viszont olyan olcsó eszközökkel igyekszik hangsúlyozni Enola karakterének létjogosultságát vagy en bloc nőiességét, minthogy nemes egyszerűséggel lesöpri azt a Sherlock Holmes figurát, amin felkapaszkodva a címszereplő is megszülethetett. Az egy dolog, hogy a Sam Claflin által amúgy parádésan megformált Mycroftból egy szociopata őrült lett, aki nem mellesleg a film egyetlen és valódi antagonistája, mert ebből még ki is lehetett volna hozni valamit. Ám az már egy másik, hogy Henry Cavill Sherlockja valószínűleg a legunalmas és fantáziátlanabb inkarnációja az összes eddigi feldolgozásnak, hiába Cavill karizmája és egyébként korrekt alakítása. Persze, a dedukció nagymestere itt pusztán másodhegedűs, de ez nem menti fel a készítőket az alól, hogy rossz oldalról közelítették meg Sherlockot, vagy a szerepét a cselekményben. A két testvér nem épp megszokott emberi- és szakmai inkompetenciája az, ami teret enged Enola kiteljesedésének, ahelyett, hogy a fiatal lány a már ismert, teljes értékű karakterek árnyékában érdemelte volna ki a nézők szimpátiáját. Én pedig nem gondolnám, hogy a film eredendően ezt szerette volna közvetíteni.

Az Enola Holmes a célközönség számára mindezek ellenére is egy kellemes szórakozás lehet azonban, mert a kalandfilm humora jól működik, a látványvilágra egy rossz szavunk sem lehet, ahogy a hangulat is többé-kevésbé végig el lett találva. Detektívtörténetként viszont bármennyire is szeretnék, egy pozitívumot nem tudnék mondani Harry Bradbeer rendezéséről, ahogy a Holmes név hírnevét sem tudta öregbíteni Enola kalandja, vagy egyáltalán hozzátenni az örökséghez - talán épp ellenkezőleg.