Éretlenségi - Kritika

|

Olivia Wilde rendezői debütálása az év legbulibb filmje.

Amy és Molly legjobb barátnők. Mármint tényleg, a legjobbak. Tudják egymás minden titkát, ismerik egymás minden szokását és mindent együtt csinálnak. Együtt határozták el még a suli elején, hogy minden erejükkel a tanuláson lesznek, és együtt határozzák el, hogy a suli utolsó napján bebizonyítják, tudnak ők is oltári nagyot bulizni és tudnak ők is jófejek lenni, ha nagyon akarnak. Így hát fogják magukat és szépen megkísérelnek eljutni a partiba, ahol ott lesz az összes menő arc (akik társaságát egyszer sem keresték), és ahol ott lesz szívük választottja is. Azonban ahogy az lenni szokott, már az is kész kalandnak ígérkezik, ahogyan eljutnak A-ból B-be. Hiszen még a cím sincs meg, ahová menni akarnak.

Hirdetés

Tinifilmek garmadájából megtudhattuk már, hogy fiatalnak lenni nem mindig fenékig tejfel, tinédzsernek lenni nem minden esetben jelenti azt, hogy az élet csupa móka és kacagás. Sőt. Tinifilmek garmadájából azt is megtanulhattuk, hogy a suliban mindenki szerepet játszik. Vagy olyan szerepet, amit ráerőltetnek, vagy olyan szerepet, amelyet kifejleszt magának, és amelyet ezer örömmel játszik el nap, mint nap. Azt pedig már a tinifilmek legnagyobbikából, John Hughes The Breakfast Club-jából tudhattuk meg, hogy nem szabad egyenlőségjelet tenni a szerep és a karakter között. Olivia Wilde első rendezése kicsit ezt az alaptézist fogja és modernizált köntösbe burkolva fejti ki bővebben. Mind Amy, mind pedig Molly elhitték magukról, hogy nincsen helyük az osztálytársaik között, ahogyan az osztálytársaik is elhitték róluk, hogy nem többek karótnyelt értelmiségieknél, akik azt sem tudják, hogy kell szórakozni. Tulajdonképpen az utóbbi teljesen igaz, a két lánynak valóban gondot jelent a kezdetekben az, hogy igazán elengedjék magukat, de tudjuk, hogy szokott ez lenni: egyik esemény követi a másikat, a végén pedig már azon kapod magad, hogy éppen lehánysz valakit. Ahogyan a két barátnő próbál elevickélni egyik buliból a másikba (mert ugye több ízben is megvezetik őket és rossz házban kopogtatnak), úgy oldódnak fel és úgy kezd realizálódni bennük az, hogy még saját maguk előtt is vannak bizonyos álarcok, amelyeket le kell vetniük.

A Koszorúslányok óta már megszokhattuk, hogy ha a lányokról van szó, akkor sem kell feltétlen finomkodásra számítani és az Éretlenségi erre ismételten emlékeztet bennünket. Wilde debütálása egy szókimondó, vulgáris film, amely helyenként picit harsányabb a kelleténél, viszont amint ezen átlendülünk, gyorsan kiviláglik, hogy egy nagyon helyes, nagyon szívből jövő filmmel állunk szemben. Tipikusan olyannal, amelyre azt mondhatjuk nagy lelkendezésünkben, hogy idővel klasszikussá válik. Úgy próbál beilleszkedni a Superbad-típusú tinifilmek sorába, hogy lazán, csuklóból képes az elődökre kontrázni nagyjából minden tekintetben. Itt is ugyanolyan lazasággal beszélnek szexről, maszturbálásról, mint Apatow filmjeiben és ugyanúgy megy az epekedés, ugyanúgy mennek a szabályhágások. Épp csak kanos kamaszfiúk helyett kamaszlányok éretlenkedéseit figyelhetjük meg, Wilde rendezői jelenléte pedig gondoskodik arról, hogy a genderbeli különbözőség azért érződjön és legyen egy finoman feminista vetülete az egész filmnek. A műfajjal járó közhelyeket ugyan ő sem tudta teljesen kikerülni, akadt egy-két kötelező kör (természetesen a két barátnő egy ponton összekap egymással), amelyeknél némi fantáziátlanságot véltem felfedezni, de ezeket leszámítva a rendezésben volt annyi kraft, volt annyi kreativitás, hogy az apró-cseprő hibák felett el lehessen tekinteni. A bábu-jelenet például kifejezetten ötletes volt és váratlan, de a medencés jelenet is elegánsan lett levezényelve, ahogy a boldogságmámorból szépen átvezet bennünket az otromba csalódásig.

Wilde ügyesen kezelte a karaktereket is, csupán néhányat hagyott meg szimpla poénforrásnak, de a legtöbbnél kamatoztatta a "több vagy, mint egy két lábon járó sztereotípia"-tézist és a végére a legelnagyoltabbnak ható figurákat is szépen le tudta kerekíteni. Vonatkozik ez a legapróbb szerepekre is, amelyek mindegyikére sikerült a legtalálóbb arcot kiválasztani. Természetesen azonban prímet a két főszereplő viszi: Kaitlyn Dewer (Amy) és Beanie Feldstein (Molly) kettőse abszolút az év párosa, a kettejük közötti kémia a nagykönyvekből való, könnyűszerrel el tudnám még őket nézni bármiben, bármeddig.

Szó, mi szó, olyan ez a film, amit nehéz nem szeretni. Mind a főszereplői, mind a mellékszereplői igazi egyéniségek, akik mind megkapják a maguk lehetőségét, hogy ezt megmutassák és olyan bulihangulat árad a film egészéből, hogy az emberre óhatatlanul átragad. Ezt nézve pedig meg lehet bocsátani neki az olyan túlkapásokat is, mint a fináléban látottak (ami mindennel együtt egyébként akkora örömforrás, mint a ház), illetve azt is, hogy beletelik egy kis időbe, mire úgy istenigazából erőre kap. Mert egész egyszerűen a szíve elég nagy ahhoz, hogy helyet adjon benne mindnyájunknak. Legyünk akár stréberek, akár menő buliarcok. Rég éreztem magam ilyen jól a moziban.

Éretlenségi - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik imádják a tinifilmeket.
  • Akik unják, hogy a tinifilmekben mindig csak kanos tinifiúkat láthatunk.
  • Strébereknek.
  • Menő partiarcoknak
Kinek Nem
  • Akik nem szeretik a tinifilmeket.
  • Akik köszönik, inkább nézik újra a Superbad-et.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.