Hatalmasat szólt 2017-ben a Netflix első saját gyártású német produkciója, a misztikumot és a sci-fit remekül ötvöző Dark, amely három évadon keresztül mutatta be Winden város lakóinak több generációt átívelő, valamint időt, és teret átszelő történetét. A sorozat közel sem volt tökéletes, de a megannyi rejtély, a misztikum és a rengeteg csavart tartalmazó cselekmény miatt sokak számára vált instant klasszikussá és emlékezetessé.

Ezért nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg a készítő Jantje Friese - Baran bo Odar duójának következő sorozatát, a viktoriánus-korban játszódó 1899-et, amely legalább annyira tűnt agyzsibbasztónak az előzetesek alapján, mint elődje. Kár, hogy a végeredmény meg sem közelítette azt…

A történet szerint a Kerberos névre keresztelt hatalmas, a Titanic méreteivel is vetekedő utasszállító luxushajó Európából New Yorkba tart, fedélzetén több mint 1400 utassal, amelynek nagy részét a különböző nemzetiségű kivándorlók alkotják. Az utasok egyike az eltűnt testvérét kereső neurológus, Maura Franklin (Emily Beechman) is, akit megmagyarázhatatlan rémálmok gyötörnek. Ezt leszámítva azonban az út egészen addig izgalommentesen telik, amíg a hajó el nem kezd Morse-jeleket fogni egy másik rejtélyes hajótól. Mivel úgy tűnik, hogy ez a Prometheus nevű óceánjáróról jön - amelynek négy hónapja veszett nyoma a nyílt vízen a több mint ezer utasával együtt -, ezért a hajó kapitánya, a családját egy szörnyű háztűzben elvesztő Eyk Larsen (Andreas Pietschmann) meghozza a döntést, amelynek senki nem örül: visszafordulnak, hogy felkutassák a Prometheust. A dolgok pedig ettől kezdve vesznek bizarr és megmagyarázhatatlan fordulatokat…

Én is azon, valószínűleg kisebbség közé tartozom, akik szerették a Darkot, viszont nem imádták minden egyes pillanatát. Mert tény, hogy elképesztő volt az a munka és odafigyelés, amit Friese - bo Odar duója belefektetett a sztori és a set design minden egyes apró részleteibe, a csavarok logikus felépítésébe és kielégítő megválaszolásukba, de más téren erős hiányosságokba ütköztek. A szereplők kidolgozása, a dialógusok és a karakterek közötti interakciók például annyira hiteltelenek és amatőr szinten voltak megírva, ami már-már tanítani való. Ezek pedig nem csak kizökkentettek az élményből olykor, de emiatt nem is lehetett igazán izgulni a legtöbb karakterért, vagy úgy igazán átérezni a drámájukat.

Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ezt a hibát az 1899-ben sem tudták levetkőzni, sőt. Ha lehet ilyet mondani, még egy lépést inkább visszafele tettek meg. Az hagyján, hogy minden szereplő zavarodott, paranoiás, és titkolózó, amik miatt nem igazán szimpatikusak. De tele van unalmas, felületes karakterekkel, akikkel nem tud, vagy nem akar mit kezdeni a sorozat. Néhányukat próbálják elmélyíteni a múltjuk bemutatásával, de ezek aligha mozgatják meg az ember érdeklődését, vagy keltik épkézláb karakterek érzetét, pláne, ha nem viselkednek következetesen sem abban, amit tesznek. Márpedig ez nagyon sokszor fordult elő a cselekmény során. Egyedül ezek alól talán csak a kapitány, Eyk karaktere kivétel, akit tényleg sikerült jól bemutatni és megírni, és akit ezúttal is remekül alakított a Darkból jól ismert Andreas Pietschmann.

És ha már Dark. Le sem tagadhatnák a készítők, hogy miből merítettek ihletet. Hiszen a nyomasztó, komor hangulat, az apró részletekig eldugott szimbólumok és utalások (ezúttal a mindenhol, de tényleg mindenhol megjelenő fordított háromszög/piramis képében), a zene, vagy éppen a központi mottó megléte (itt a "Megkerül, ami elveszett") mind-mind az elődöt idézi. Amivel egyáltalán nincs baj, hiszen ami korábban is működött, azon nem kell változtatni. Az már más kérdés, hogy például mi értelme volt telerakni egy olyan szimbolikával a nyolc részt, ami egyáltalán nincs megmagyarázva, ami semmit nem tesz hozzá az összképhez, a jelentése (tudniillik a fordított háromszög egy vonallal keresztülhúzva jelnek az alkímiához van köze) pedig nincs összhangban a cselekménnyel, és teljesen eltér attól.

A fordulatok meg hagyján, hogy semmiféle katarzist nem rejtenek ezúttal magukban, de egyenesen unalmasak, néhol már röhejesek. Nem felfoghatatlanul, hanem értelmetlenül következnek egymásból a történések, a csavarok ad hoc módon vannak többségében előrántva, csak azért, hogy itt és ott legyen valami sokkhatás, valami fordulat. Mintha a készítők elfelejtették volna, hogy nem attól lesz jó egy történet, ha minden részben van legalább két agyzsibbasztó csavar… Az évad második felére pedig aztán teljesen elgurul a készítők gyógyszere a szó sajnos rossz értelmében. Ekkor már olyan dolgok történnek pillanatok alatt egymás után, amelyeket nehéz lekövetni, és amelyek rendesen megkérdőjelezik a hétköznapi logikát is. Mert olyan kérdésekre, hogy mi miért történik, ki miért csinálta azt, amit, nem kapunk választ. Egyszerűen hatásvadász módon csavarták túl a sztorit. Nem beszélve arról, hogy az egyik nagy csavart gyakorlatilag a második résztől kezdve meg lehetett tippelni (nekem legalábbis sikerült).

Érezni - a végén pedig ez be is bizonyosodik -, hogy egy jóval nagyobb történet bújik meg a háttérben, ám éppen emiatt az egész évad egy pilot, egy felvezető nyolc részként csapódik le, ami a folytatás nélkül egyszerűen értelmezhetetlen. Ami régen rossz, ha önmagában nem állja meg a helyét.

A sorozat azon egyedi megvalósítása sem tetszett, hogy a különböző nemzetiségek ahelyett, hogy angolul beszélnének a saját akcentusaikkal, mindenki az anyanyelvén szólal meg. Ez persze a magyar szinkronban nem jön át, ott egyszerűen megoldották az egészet azzal, hogy mindenki egy nyelven beszél, és megérti a másikat. Ezzel szemben azonban az eredeti verzióban sokszor kizökkentő és zavaró, hogy egy francia és egy szláv ajkú beszélgetnek ki-ki a saját nyelvén, és az egyik jelenetben láthatóan megértik egymást, míg a másikban elhangzik a mondat, hogy: nem értem, amit mondasz.

Nagyon hamar elvesztett engem a sorozat sajnos, és nem is sikerült visszarántania az érdektelenség örvényéből. Pedig nem arról van szó, hogy rossz lenne. Mert a látvány, a hangulat, az ilyen apróbb dolgok mind rendben vannak, és működnek. Hanem számomra unalmasan, érdektelenül lett túlbonyolítva ez a nyolc rész, ez a történet pedig egyáltalán nem indokolta ezt a fajta történetvezetést, legalábbis eddig. A már említett végső csavar miatt ráadásul egy hatalmas blöffnek érződik az egész évad, ami azonban egy kicsit mégis kíváncsivá tett. Hiszen innen konkrétan bármerre el tud indulni a sorozat, megtippelni se lehet, mi a cél a további(?) évadokban. Az biztos, hogy sok téren kéne nagyot javulnia a készítőknek. Kérdés, megkapják-e majd erre a lehetőséget a Netflixtől. És ha igen, nem lesz-e a folytatás is egy blöff?