Nem túlzás kijelenteni, hogy igazi fenoménná nőtte ki magát alig két év alatt Christopher Storer sorozata, A mackó. Ebben egy fiatal séf, Carmen 'Carmy' Berzatto törekvéseit követhetjük figyelemmel, aki a fine dining világából hazatér Chicagóba, hogy a családi szendvicsezőt továbbvigye, és egy Michelin-csillagos étteremmé formálja át.

Ez önmagában még semmi izgalmasat nem rejt, ám a megvalósítás, a tempó, a karakterek és az írás olyannyira tökéletes lett, hogy a sztori azonnal a közönség és a kritikusok kedvencévé vált: az első évad (amelynek kritikája itt olvasható) 10 Emmy-díjat kapott, míg a második (kritika itt) 23 Emmy-jelölést zsebelt be, és szinte biztos, hogy ebből is jó párat díjra vált a szeptemberi gálán.

Idén nyáron pedig már a harmadik fejezethez érkeztünk, amely minden igyekezet, minden parádés pillanat ellenére összességében nem tudott felérni az előző évadokhoz. Storer ugyanis ezúttal visszavett a tempóból, és a nagy egész helyett most még inkább az érzelmekre, a karakterek érzelmi világára, valamint a múlttal való megbékélésre helyezte a hangsúlyt. Ez pedig nem mindenkinél fog jól lecsapódni.

Már a premier is - ami telibe az előző évad vége után, Carmy (Jeremy Allen White) összeomlását követően veszi fel a fonalat - teljesen rendhagyó lett. Egyszerre kockáztat és kísérletezik itt Storer, hiszen az egész kvázi egy flashback montázs, minimális párbeszéddel, amely nyomon követi Carmy rögös útját a feltörekvő és sikeres séffé válásától a családi szendvicsező átvételéig. Hogy egy kis szójátékkal éljek, ez az előétel, felkészítve minket az évad "főfogására": arra, ahogy Carmy (és a többiek) igyekszik feldolgozni a zaklatást, amit egyik mentora okozott neki a képzése során. Ez az első évad óta nyilvánvaló trauma ugyanis még mindig hatással van a kapcsolataira, mai napig meghatározza életét. Egyszerűen nem tud szabadulni tőle.

Hamar meg is kapjuk ezzel az évad fő motívumát: a hauntingot. Ennek jelentését magyarul kísértésként, a múlt kísértéseként, annak a jelenre gyakorolt traumatikus hatásaként lehetne talán a legjobban megfogalmazni. Az etap kapott ezzel egy eléggé nyomasztó, kicsit depressziós hangvételt, amiben mindenki a múlton mereng, és igyekszik feldolgozni azt a maga módján. A mackó mindig is ugyanannyira volt egy történet az ételekről, azok elkészítéséről, mint az ételek mögötti emberekről, valamint arról a közösségről, amit egy étterem összehoz. Így emiatt nem meglepő, hogy a karakterek lelki világára került most a fő hangsúly. Az már inkább, hogy erre az egész évadot rászánták, és egy kifejezetten cselekményvezéreltség nélküli 10 részt kaptunk, igazi tetőpont és megoldás(ok) nélkül.

Persze volt hely a kaotikus, háborús övezetnek is beillő konyhai részeknek, mint például a pazarul megrendezett harmadik epizódban, amely az étterem első hónapjának szorongással, pattanásig feszült idegekkel és küzdelmekkel teli pillanatait mutatja be. De a többi rész sokkal bensőségesebb, visszafogottabb, és kevésbé őrült. Néhol annyira, hogy akár tölteléknek is hathatnak, főleg ha heti bontásban érkezett volna az évad. Így viszont, hogy ezúttal is egybe kaptuk meg a 10 részt, szerintem lesz, akinél ez nem is fog feltűnni, vagy akit nem fog zavarni. De biztosan lesz, akinek nem tetszik majd.

Pláne amiatt is, mert a legtöbb szál, amelyet behoztak, a 3. évad végére megoldatlanul félbe lett hagyva: a belebegtetett közelgő éttermi felülvizsgálat, Carmy lehetséges kibékülése Claire-rel, Sydney őrlődése a kecsegtető új állásajánlata és Carmy-tól kapott partneri előrelépése között, vagy Jimmy bácsi (Oliver Platt) vonakodása, hogy szembesítse Carmyt az étterem katasztrofális pénzügyi helyzetével. Éppen csak bedobták őket, megalapoztak ezeknek, de érdemben nem sokat kezdtek itt még ezekkel.

Az viszont külön tetszett nekem, hogy erre a 10 részre csavartak is a felálláson. Legalábbis olyan értelemben, hogy folyamatos és túltolt perfekcionizmusával az évadban kicsit antagonista szerepbe lépett Carmy, miközben a korábban ezt a pozíciót néha elfoglaló Richie (Ebon Moss-Bachrach) lesz a kedvelhető protagonista, aki a konyha és a felszolgáló rész közötti ponton próbálja meg egyben tartani az egészet. Egyszerre igyekszik visszafogni Carmy már-már megvalósíthatatlan ötletekben kicsúcsosodó húzásait, amivel szinte mindenkinél túlfeszíti a húrt, és próbálja meg előbbre vinni az éttermet a maga módján. A kettejük közötti konfliktus még mindig a sorozat egyik csúcspontja, valósággal izzik White és Moss-Bachrach között a levegő minden egyes szóváltáskor vagy egymásra nézéskor. Hihetetlen, milyen színészi alakításokat képesek ebben a szerepben lerakni, teljesen jogosan kapták meg mindketten az Emmy-díjat (és meglepne, ha nem nyernének idén ősszel újra).

Essen szó kicsit Fakékról is most, akik ezúttal (végre!) picit új szerepkörbe kerültek. A korábban csak comic reliefként működő karakterek persze most is megmaradtak vicces figuráknak, de végre megkapták a maguk rivaldafényét is: rajtuk keresztül ismerjük meg, mi és milyen érzés a haunting, a rájuk jellemző humoros formában. Matty Matheson és Ricky Staffieri, mint Neil és Ted Fak továbbra is nagyon jók a szerepben, igazi felüdülést jelentenek, amikor a képernyőn szerepelnek, nem kevés emlékezetes és hangos nevetésre okot adó pillanatot szolgáltatva. Ám ezúttal megismerhetünk egy harmadik Fak testvért is, aki ebben a haunting sztoriban jelenik meg, egy egészen fantasztikus és tényleg meglepő sztár vendégszerepléseként, akit nem fogok ellőni, de konkrétan leesett az állam tőle. Tökéletes adaléka lett az illető annak az epizódnak.

És ha már cameo: a múlttal való foglalkozás arra is jó volt, hogy több nagy sztár visszatérjen az előző évadból. Az, ahogyan a vendégszereplőket itt visszahozták, és a narratívába szőtték őket, azt mindenhol organikusan sikerült megoldani. És ezzel nem csak A mackó világát tárták szélesre (megágyazva további nagy színészek feltűnésének), de azonnal el is hallgattatták azt a néhány korábbi kritikát, miszerint a sok A-listás sztár feltűnése inkább csak giccses hatásvadászat volt, mintsem logikus casting.

Ahogy az már hagyomány lett a sorozatnál, a 3. szezon is rendelkezik kiváló, karakterközpontú epizóddal - ezúttal kettővel is. Az egyik Tina múltját állítja reflektorfénybe egy véget nem érő álláskeresés során, amely végén kiderül, miért jelent olyan sokat számára ez a kaotikus munkahely. Ennek a résznek az elkészítésével debütált rendezőként a Sydney-t alakító Ayo Edebiri, és a fiatal színész fantasztikus munkát végzett ezzel a megható, bensőséges karakterportréval, aminek nagy része két ember párbeszédéből áll. Az évad legszebb és legjobb része lett az övé. A másik pedig Natalie-ra fókuszál, amint vajúdás közben újra közelebbi kapcsolatba kerül édesanyjával, Donnával (Jamie Lee Curtis), akivel régóta rossz viszonyt ápolt. Bár mindkét epizód simán az évad kiemelkedő pontjai, ezek is erősen a múltra koncentrálnak, és egyik sem viszi előre az étterem cselekményét.

Megoldások helyett pedig az évad cliffhangerrel és egy "hamarosan folytatódik" felirattal zárul, ami - még ha picit csalódás is lehet - tökéletesen illett ide. Ez ugyanis tényleg egy félbehagyott, félévadnak megfelelő évad lett, ahol voltak kihívások, amelyekkel a karaktereknek szembe kellett nézniük - és továbbra is ott lebegett a kérdés, hogy kinek és minek sikerül majd összefognia (vagy éppen szétvernie) ezt az álmot, amit az étterem jelent -, a válaszhoz ebben a 10 részben nem kerültünk közelebb.

De le merem fogadni, hogy ez tudatos volt az alkotók részéről. Mivel a hírek szerint a 3-4. évad egyszerre kapott berendelést, így Storerék egyszerre tudták kidolgozni és papírra vetni a történetet. Sőt, elvileg egyszerre is forgott a kettő, ami aláhúzná azt a feltételezésem is, hogy ezt a két etapot egyetlen, folyamatos történetként képzeli el Storer. Vagy csak úgy érezték, kell most ez a lassabb, érzelmekkel teli kis szusszanás a várhatóan kemény drámával és konfliktusokkal teli folytatás előtt. Jövőre kiderül.

A mackó 3. évada tehát ha kevéssel is, de elmarad elődeitől, amely érzelmileg még mindig erős, és továbbra is remekül ábrázolja a vendéglátásban dolgozók tapasztalatait. De ez a tíz rész lassabb narratív tempót diktált, a történet nem igazán mozdult előre; főleg a múlttal, a traumák megbékélésével foglalkoztak a készítők egy katarzis nélküli megvalósításban. És néhol csak egy átvezetőnek érződött az étterem bizonytalan jövőjét ténylegesen bemutatni hivatott következő fejezethez. És bár én ezt is nagyon szerettem, a felsoroltak miatt most nem kapja meg tőlem a legmagasabb értékelést. De soha rosszabb szórakozást!  És találkozunk jövöre, séf!

Az emberek nem az ételre emlékeznek. Hanem az emberekre.