Mindannyian szeretünk hébe-hóba eljárni étterembe. Ahova beül az ember, nem kell foglalkoznia nagyon semmivel, csak megrendeli a kiválasztott ételt és italt, majd egy remélhetőleg kellemes társaságban elfogyasztja azt. Abba viszont már valószínűleg nagyon kevesen gondolnak bele, hogy milyen hosszú procedúra, mennyi megpróbáltatás és fáradhatatlan munka az ára annak, hogy az asztalunkra kerüljön az étel. Ezt a küzdelmet mutatja be az FX csatorna és a Hulu streamingszolgáltató (idehaza a Disney+ felnőtteknek szóló Star alfelületén elérhető) közös sorozata, A mackó (angol címén The Bear) amely joggal pályázhat majd az idei év legjobb címeinek díjára.

A történet középpontjában Carmen 'Carmy' Berzatto (Jeremy Allen White), a többszörösen díjas, és korábban az év feltörekvő fiatal szakácsának is megválasztott mesterséf áll, akinek azért kell hazatérnie Chicagóba, mert bátyja, Michael öngyilkos lett, és rá hagyta családi vállalkozását, egy aprócska gyorsétterem vezetését. A munka azonban korántsem zajlik zökkenőmentesen. Carmy folyton összetűzésbe kerül a jól összeszokott konyhai személyzettel, különösen Michael makacs és ellenszenves legjobb barátjával, Richie-vel (Ebon Moss-Bachrach), aki nehezen viseli, hogy az eddig jól bevált rendszert olyanná szeretné átalakítani, ahogyan a Michelin-csillagos éttermekben szokás. Amikor pedig megjelenik a színen az újonc Sydney (Ayo Edebiri), Carmy úgy dönt, hogy azonnal előlépteti az ambíciókkal teli fiatalt, és megbízza egy olyan módszer kidolgozásával, amivel minden sokkal jobbá és hatékonyabbá válhat a konyhában.

Ennyiből talán látható is, hogy a sztori nem kimondottan bonyolult, semmi világmegváltóval nem lesz dolgunk az évad nyolc része során. Akkor mégis mitől működik úgy a sorozat? Gyakorlatilag mindentől, amit csak lehet. A készítő és rendezőpáros, Christopher Storer (Ramy) és Joanna Calo (Hacks, BoJack Horseman) például jó érzékkel fogta meg azt, hogy 20-30 perces epizódokban mutassák be az évadot. Ezzel ugyanis sikerült elkerülniük, hogy feleslegesen túlnyújtott legyen az egész, és kaptunk helyette egy feszes tempójú, magas fordulatszámon pörgő, ám a karaktereken kellően elidőző történetet.

Ehhez pedig hozzájön a megvalósítás, amit minden egyes apró részletig jól átgondoltak és kidolgoztak, hogy egy felismerhető és egyedi stílus jöjjön létre. A zene által, amely hol aláfest egy érzelmesebb karakterpillanatot, hol pedig maximális fordulatszámon pörög és teremt káoszt; a gyors, lendületes vágások által, amelyek csak ráerősítenek arra a felfordulásra, amit egy étterem vezetése és egy konyha üzemeltetése tud jelenteni. Az operatőri munkával és megoldásokkal, amelynek hála a kamera folyton belemászik a szereplő arcába, premierplánban megmutatva az érzelmeket és a szereplőket, miközben nem fél attól sem, ha egy karakteren kell elidőzni perceken át, monológ közben, mindenféle megszakítás nélkül. És persze a rendezés által, amely egy pillanatig sem remeg meg, biztos kézzel merít el minket ebben a közegben, és amelyet sikerült megkoronázni az év egyik legemlékezetesebb epizódjával a maga vágatlan, idegőrlően feszült és drámai 20 percével a 7. részben.

Persze mit sem érne mindez, ha a karaktereken elcsúszna az egész. Szerencsére azonban ilyenről szó sincs. Ugyan az arányokat a szereplők prezentálását illetően nem mindenhol sikerült eltalálni, de a többségében világosan követhető és jól megírt karakteríveket kapunk, amik teljesen beleillenek a környezetbe és a történetbe. Emellett mindenkinek elkülöníthető személyisége és motivációja van, amiket nem fél a sorozat szembe állítani, teszi ezt életszerűen és hitelesen ábrázolt konfliktusokon keresztül. Mindezek pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy egy nagyon is lélegző munkahely érzetét keltse az étterem.

A karaktereket azonban nem elég jól megírni. Meg kell őket tölteni élettel és érzelemmel a színészek által, amely a remek castingnak köszönhetően szintén összejött. A főszereplőt alakító Jeremy Allen White sokaknak a Szégyentelenek (Shameless) Lip Gallagherjeként lehet ismert, amelyben már megmutatta, hogy nem egy rossz színész. Itt azonban jócskán szintet lépett magához képest is. Carmy szerepét - a félénk, sebzett szakácszsenit, aki sehol sem érzi jól magát, és aki képtelen megnyílni lelki gondjairól és traumáiról - olyan átéléssel, olyan lehengerlően személyesíti meg minden erősségét és gyengeségét bemutatva, amire nem gondoltuk volna, hogy képes. Egymaga viszi a hátán a sorozatot, és csak azért nem lesz A mackó egy one man show, mert a mellékszerepekben szintén remekelnek az olyan arcok, mint a mindig bunkó és makacs, ám belül mégis gondoskodó Richie-t megformáló Ebon Moss-Bachrach (Star Wars: Andor, A Megtorló) és a fiatal újoncot, Sydney-t életre keltő Ayo Edebiri (Dickinson).

A végére még szót kell ejtenem a sorozat bekategorizálásáról is. A mackó ugyanis sok helyen komédiaként is meg van jelölve, ami szerintem nagyon félrevezető tud lenni. Igen, vannak benne jó, működő és az adott jelenetbe teljesen odaillő poénok, de csak ritkán. Ezt pedig érdemes tudni, mielőtt úgy ülne neki az ember, hogy egy vígjátékot fog nézni, mert hiába mindez, és hiába járja át egy feelgood érzés is az egészet, mindettől függetlenül ez egy teljes értékű és komoly dráma emberi kapcsolatokról, traumákról és azok feldolgozásáról, valamint arról, hogy nem szégyen segítséget kérni, és beszéljük meg a gondjainkat másokkal. Ezek pedig olyan üzenetek, amire minden korban szüksége van az embernek.