Hirdetés

Évadkritika: Avatár - Az utolsó léghajlító - 1. évad

|

A Netflix ismét nagyot vállalt, minden idők egyik legkedveltebb rajzfilmsorozatából készített élőszereplős adaptációt. Bár van hova fejlődni, meglehet, hogy Aang legendája ezúttal méltó kezekbe került.

Hirdetés

Sokan vagyunk, akik az Avatar kifejezés láttán-hallatán nem feltétlenül James Cameron kék bőrű na'vijait látják először maguk előtt. Éppen a napokban - egészen pontosan február 21-én - volt tizenkilenc éve, hogy útjára indult az Avatár - Aang legendája, az évezred egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő rajzfilmsorozata. Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko alkotópáros egy elképesztően ötletgazdag világot teremtett, tele remekül megírt karakterekkel, látványos harcokkal és egy olyan kalanddal, mely korosztálytól függetlenül bárkit a televízió elé tudott láncolni.

Nem véletlen, hogy a franchise azóta kitermelt egy folytatásszériát (Korra legendája), könyvben és képregényben elmesélt történeteket, sőt másfél évtizede M. Night Shyamalan is megkísérelte filmre vinni, ám ezt fedje kollektív, jótékony homály. A legújabb, ezúttal sorozatos adaptáció a Netflix égisze alatt készült, és hosszú éveken át tartó, nem éppen zökkenőmentes fejlesztést követően végre napvilágot is látott.

Hirdetés

Az Aang legendája nagy kedvelőjeként igazi hullámvasút volt végigkövetni a Netflix-féle Avatár gyártási folyamatát. A szériát eredetileg 2018-ban jelentette be a streamingszolgáltató, méghozzá az eredeti alkotópáros produceri és showrunneri közreműködésével. A kezdeti optimizmust erősen beárnyékolta, amikor két évvel később DiMartino és Konietzko kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva kihátrált a projektből, ami sosem a legbiztatóbb előjel. Ha addig nem, hát akkor már biztosan felmerült a kérdés, hogy szükséges-e egyáltalán még egyszer újramesélni élőszereplős formában valamit, ami minden ízében működött az eredeti médium kereteiben? Most, az első évad megtekintése után sem biztos, hogy meg tudnám ezt válaszolni, ugyanakkor Az utolsó léghajlító új változata legalább elmondhatja magáról, hogy képes kicsit visszahozni a gyerekkorunkat.

A nyitóepizód az újoncok számára is jól követhetően mutatja be ennek a világnak az építőköveit és alapkonfliktusát. A négy nép - a Víz Törzsei, a Föld Királysága, a Tűz Népe és a Levegő Nomádjai - békés együttélésének véget vet, amikor Sozin, a Tűz Ura háborúval akarja bővíteni a befolyását. Terve megvalósításában a mind a négy természeti elem felett uralkodó avatár jelentheti a legnagyobb akadályt, ám legújabb inkarnációjának, a légidomár Aangnak egy teljes évszázadra nyoma vész. Ez idő alatt a Tűz népe káoszba taszítja a nemzeteket, ezért visszatérésekor az ifjú avatárnak egy merőben megváltozott világban kell szembenéznie bűntudatával és a felelősséggel, amely továbbra is az ő vállát nyomja.

Az évad összesen nyolc epizódba sűrítve meséli el a rajzfilm első szezonjának cselekményét, és ez esetben a "sűrítés" egészen találó kifejezés. Természetesen mérföldekkel működőképesebb az élőszereplős adaptáció nyolc órában, mint egy másfél órás játékfilmben, hiszen lehetőséget teremt a sokkal részletesebb világépítésre, hogy a rajzfilmhez hasonlóan betekintést kapjunk az eltérő kultúrákba, a háború hatásaiba, különböző nézőpontokba, a kisembertől kezdve egészen uralkodókig. Emellett Aang egyik fontos jellemvonását is kidomborítja, hogy bár az elsődleges küldetése északra szólítja, felelősséget érez azokért a bajbajutottakért is, akikkel találkozik az útja során.

Érezhető a hűségre való törekvés azáltal, hogy rengeteg ismert történetszál köszön vissza az epizódokban, ez viszont részben azt eredményezi, hogy a történet a főbb szereplőket sokszor teljesen más térbe helyezve rohan előre, és nem marad érdemi idő mélyebb kötődés kialakítására. Különösen az avatár csapat dinamikájára igaz ez, a családdá válásukat nem sikerült kellően kidomborítani. Ráadásul ebben az erőltetett menetben Aang tanulása sem kap elég teret, aki az egész szezonban egyetlen csepp vizet sem idomít, ami kifejezetten furcsának hatott - ezt persze a széria valamelyest magyarázza azzal, hogy az eredetinél nagyobb fókuszt kap Aang kötődése régi mesteréhez, Gyatsohoz.  

A kisebb szálakat egyébként kifejezetten ügyesen gyúrták bele a központi cselekménybe, ezáltal tényleg nem ül le egyetlen pillanatra sem a történet, mindennek megvan a maga szerepe, funkciója. A legeseménytelibbre az Omashuban tett látogatás sikerült, ami magában foglalja természetesen Bumi királyt, a mérnököt és repülőszékes fiát, Jetet és a szabadságharcosait, na meg még a szerelmesek barlangját is, egy kis csavarral. Ezeknél a részeknél rezgett leginkább a léc, hogy a kevesebb talán több tudna lenni, de összességében működött, még ha több ponton kényszerű változtatásokkal is járt. 

Változtatásokból pedig akadt jócskán, ami viszont teljesen magától értetődő egy adaptáció esetében. Mint az már a bemutatót megelőzően is kiderült, a hangvétel például jóval felnőttesebb, sötétebb tónusú lett, ami hol bevált, hol kevésbé. Egyfelől teljesen jól illeszkedik egy száz éve háború sújtotta világhoz ez a megközelítés, másfelől amikor kellett, a rajzfilm is tudott kellően komoly lenni, sőt. Persze a téteket segít nyomósabban érzékeltetni, amikor egy tűzidomár elevenen égeti el az ellenségeit, vagy éppen az, hogy végignézhettük a déli légtemplom bukását, ami kétségtelenül izgalmas adaléka volt a sorozatnak. Ezt a fajta hangvétel-eltolódást véleményem szerint pont Aang karaktere sínylette meg leginkább, akinek nagyon hiányzott az életvidám, optimista szemlélete, és egy idő után már inkább fárasztó volt a szüntelen önostorozása. Érdekes módosítás volt még Azula szerepeltetése (aki a rajzfilm első évadából javarészt kimaradt), az ő karaktere főleg a Tűz népének intrikáiba enged bepillantást, de nem feltétlenül hiányoltam volna, ha ez a szál akár teljesen kimarad. Ellenben Zuko és a legénysége köré olyan zseniális történetet álmodtak meg, ami önmagában a sorozat legkiemelkedőbb mozzanata volt számomra.

A szériához egészen kitűnő színészi gárdát is sikerült összeválogatni, noha azért ezzel kapcsolatban is akad pár csalódást keltő "de". Hasonló súlycsoportnál maradva, a One Piece adaptációjánál nem győztem méltatni a főszereplőt, az Aangot játszó Gordon Cormier azonban még nem tudott ennyire hozzám nőni, kevésszer éreztem a karaktert egyébként jellemző játékos energikusságot és kisugárzást. Persze árnyalja a képet, hogy gyerekszínészként ez volt az első főszerepe, ráadásul mindjárt egy világszerte ismert és ikonikus karaktert kellett életre hívnia, akinek a természetén a forgatókönyv is eszközölt nem feltétlenül előnyös változtatásokat. Ennek ellenére Cormier végig nagyon szerethető a címszerepben, és amennyiben a Netflix berendeli a folytatást, már biztosan sokkal rutinosabb is lesz.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Hasonló reményeim vannak a Katarát megformáló Kiawentiioval kapcsolatban is, aki színészileg talán a legnagyobb mélypontot jelentette számomra, akár a karakter gyengédebb, akár a temperamentumosabb oldala került előtérbe. Ian Ousley viszont pazarul testesítette meg Sokka esszenciáját, ahogyan nagy erénye volt a sorozatnak a Zukót játszó Dallas Liu is, valamint a nagybátyjával ápolt, itt is remekül megvalósított kapcsolata. Paul Sun-Hyung Lee egyszerűen imádni való Iroh bácsi, akinek komolyan megfontolnánk a bölcsességeit, de Daniel Dae Kim játéka is egy roppant karizmatikus Tűz Urát varázsolt a képernyőre.

A néhol feltűnőbb digitális hátterek ellenére számomra a látványvilág is megnyerő volt, érzékelni a megvalósításba beleölt költségeket, különösen a csatajeleneteknél. Az idomárok mozgáskultúrája nagyszerűen megidézi az eredetit, a különböző elemek összecsapásai kreatívak lettek, élmény nézni őket. Kiemelném még az évadzáró nagy leszámolását, ami kifejezetten hangulatos, ötletes képi megvalósítást kapott - az ilyen és ehhez hasonló mozzanatok nagyban hozzájárulnak, hogy a széria kihasználja az új médium adottságait, és több legyen a rajzfilm szolgai lemásolásánál.

A Netflix Avatár sorozata megmutatta, hogy a korábbi tapasztalatoknak ellentmondva Aang meséjét sem lehetetlen vállalkozás élőszereplősen, az eredeti rajzfilmhez méltóbb módon adaptálni. Természetesen távolról sem tökéletes, de ahhoz kellően élvezetes és az alapanyaghoz hű adaptáció lett, hogy a veterán rajongók újra elmerülhessenek kedvelt történetükben, az új nézők pedig ízelítőt kapjanak belőle, hogy miért szeretik ennyien ezt a különleges világot. Én mindenképp drukkolok neki, hogy Az utolsó léghajlító felérjen az ipari elvárásokhoz, és a szükséges, a minőségen javító változtatásokat eszközölve a történet folytatását is megnézhessük ezzel a csapattal.

Avatár – Az utolsó léghajlító - 1. évad

Kinek Ajánljuk
  • Aki átélné a szeretett történetet egy új médium sajátosságaival
  • Aki szereti az ötletgazdag fantáziavilágokat
  • Aki nem hitte, hogy Aang legendája működhet élőszereplősen is
Kinek Nem
  • Aki szerint bűn mindenből élőszereplős verziót csinálni
  • Aki nem tolerálja az alapanyag legkisebb megváltoztatását sem
  • Aki az eredeti rajzfilmért sincs oda - van ilyen?
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.